„…megtagadjuk minden álmunk?”

Azt a feladatot ugyanis, hogy egy nemzet – de néptöredék is – szembenézzen ezekkel a kérdésekkel, senki nem veheti le az adott közösség vezetőinek válláról.

Meg akarunk maradni?

Az első kérdés, amelyet érdemes volna körüljárnunk, talán a kik és milyenek vagyunk kérdése.

Az elmúlt évtizedekben a szlovákiai magyar közösségben kétféle gondolkodásmód kristályosodott ki. Az egyik saját értékeinkkel igyekezett mérni önmagunkat, lényegében azt állította, hogy számunkra létünk számos eleme mellett fontos magyarságunk és megmaradásunk is. Kettős, sőt, ha figyelembe vesszük az európai dimenziót is, akkor hármas kötődésű polgároknak valljuk magunkat. Magyarként – nyelvi és kulturális szempontból – ugyanolyan magyarok vagyunk, mint Győr vagy Budapest bármely polgára. Állampolgárként Szlovákia polgárai vagyunk, amelynek megtartjuk a törvényeit és bekapcsolódunk politikai-társadalmi-gazdasági folyamataiba. Fenntartjuk magunknak azonban a jogot arra, hogy mi mondjuk meg, mi a jó nekünk, hogyan akarunk élni itt, szülőföldünkön, s létünkhöz, emberi-polgári kiteljesedésünkhöz milyen törvényi, intézményi és társadalmi feltételek szükségesek. Ez a gondolkodásmód is fontosnak tartja a gazdasági, szociális, regionális és egyéb fontos létkérdésekre való odafigyelést is, ám a legmeghatározóbb eleme, hogy magyarságát meg akarja tartani, nem akar sem asszimilálódni, sem elköltözni innen. Ezt a gondolkodásmódot talán a nemzeti értékrendet erőteljesebben valló felfogásnak nevezhetjük, s meg kell állapítanunk, ha ez nem lett volna erős, sőt meghatározó az elmúlt évtizedekben, már nem volnánk, már beolvadtunk volna.

A másik felfogás a szlovák nézetek szűrőjén keresztül nézi önmagunkat. Hogyan látnak minket a szlovákok, az úgymond többségi nemzet, milyennek szeretnének ők bennünket, mi az, ami tetszik vagy nem tetszik nekik a mi vonatkozásunkban: mi pedig igyekezzünk megfelelni ezeknek az elvárásaiknak. Ha nekik nem tetszik az, hogy magyar nyelvű plakátokat, feliratokat alkalmazunk, akkor ne tegyük, ha tartanak a mi jogaink kiszélesítésétől, mondjuk az önkormányzati formák alkalmazása terén, akkor mondjunk le azokról, egyszóval: elvárásaink megfogalmazása terén vegyük figyelembe a kifogásaikat, a nézeteiket, az ő tükrükön keresztül nézzük magunkat és elképzeléseink kialakításában csak addig menjünk el, ameddig az nem vált ki rosszallást. Ezt a hozzáállást nem nevezhetjük másként, csakis a lépésről lépésre való beolvadás filozófiájának – az alábbi okok miatt.

Zavar a fejekben

Először is nézzük meg, politikai és társadalmi szinten mit kínál a szlovák elit számunkra. Azt hiszem, nem túlzás megállapítani, hogy pozitív, konkrét fejlődési modellt nem kínálnak. Leegyszerűsítve talán két csoportra lehet bontani a szlovákság hozzáállását.

Az első kategóriába tartozók zavaró, megbízhatatlan tényezőnek látnak bennünket, s nyíltan jogaink csorbítására, közösségünk meggyöngítésére törekszenek. Ez ellen csak határozott ellenállással és jó szervezettséggel lehet védekezni.

A második réteg toleránsabb velünk szemben, bár konkrét társadalmi-közéleti kínálatuk nekik sincs a jövőnkkel kapcsolatban. Ha mi jövünk valamilyen elképzeléssel és a mögé politikai erőt és külföldi támogatást is meg tudunk szerezni, akkor meghátrálnak, s elfogadnak ezt-amazt, de áttörésre, hosszú távon fenntartható, európai megoldásokra (mondjuk ki: hatékony, megtartó önkormányzati formákra s az ezt garantáló törvényekre) csak akkor lennének hajlandóak, ha nagyon kemény akarattal és az e mögé szervezett jelentős külföldi támogatással találkoznának. Ahhoz viszont, hogy ilyen létrejöjjön, a magyar közösség részéről is erős és határozott elképzeléseket kell kidolgozni és képviselni.

S itt van az első baj: ez az erő bicsaklott meg június 12-én, ennek hiánya miatt viselkedik a jelenlegi kormánykoalíció is majdnem úgy, mint az előbbi. Emiatt nincs politikai súlya azoknak a szövegeknek, amelyeket a parlamentbe jutott vegyes (magyar– szlovák) párt képviselői ugyan a választók felé el-elmondogatnak, de amelyekből vajmi kevés látszik megvalósulni. Emiatt marad érvényben az állami szimbólumokról szóló bigott törvény, emiatt szőröznek az állampolgársági törvény kapcsán, emiatt nem lesznek erőteljesebb változások az államnyelvről szóló törvényben, emiatt nem lesz minőségi előrelépés a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvény esetében sem. Bár nyilvánosan megígérték, hogy lesz kisebbségi törvény: nem lesz; beszéltek arról, hogy keresztülviszik a 10 százalékos küszöböt a kisebbségi nyelvek használatára: ilyen sem lesz. Ők mondogatták, hogy ha az államnyelvről szóló törvényben csak egy változást sikerül kieszközölni, az a büntetések kihagyása kell, hogy legyen: ebből sem lesz semmi – s még sorolhatnám. Ideje belátni: nem veszik őket komolyan, nincs kellő politikai súlyuk, kijátszhatóak. Talán nem véletlenül írta a pozsonyi Pravda 2010. szeptember 10-én: „A Most-Híd szlovák választói ma talán elégedettek lehetnek, nem úgy a félmilliós magyar kisebbség, amely úgy érezheti, helyzete semmit nem javult. Úgy tűnik, a Most-Híd eddig többet foglalkozott a gazdasági posztok elfoglalásával vitatható jelöltek által, mint a kisebbségi ügyekkel. (…) Ez bizony kevés egy olyan párt részéről, amelyhez sokan nagy reményeket fűztek.” Vagy a Sme 2010. szeptember 20-án: „A Most-Hídban csak most döntenek arról, hogy a jövőben politikai pártként vagy kft.-ként fognak-e működni. Jól informált politológusok szerint egyiket és másikat is akarnák: politizálni a koalícióval és üzletelni az ellenzékkel.”

A furcsa az egészben az, hogy erről nem Slota vagy Fico döntött, hanem a magyar választók: legalább 16 ezer szavazat kellett volna még ahhoz, hogy valóban komolyan vegyenek bennünket, mert akkor az MKP lehetett volna a kormányalakításkor a mérleg nyelve. Ez tehát a második fontos eleme a folyamatnak, s ez azért is fontos, mert az igazi megbékélést valódi partnerek, valódi politikai súllyal bíró felek tudják csak megvalósítani. Ha a mečiari és ficói időkben megvalósított restrikciókból most nagylelkűen visszavesznek 20 százalékot, az egyáltalán nem jelent érdemi változást.

S a harmadik fontos kifogás a magunkat feltétlenül csak a szlovák tükrön keresztül való látással és láttatással szemben? Az, hogy ez nem a szabad emberek hozzáállása. Aki ezt elfogadja, a priori elfogadja a saját kisebbrendűségét is.

Ki a kisebbrendű?

Bizonyára van ennek a kérdéskörnek egy pszichológiai vonatkozása is. Ez érzékeny téma, s mivel nem akarok senkit megbántani, a legokosabb, ha Vladimír Mináčot idézem, aki többször is leírta: a magyar arisztokratikus nép, gyakran lenézi a szlovákokat.

Igen, volt ilyen is, de nem hiszem, hogy ez a felfogás ma nagyon széles rétegekben elterjedt lenne, s azt főleg nem, hogy politikai döntések sarkalatos pontja lenne. A magyarok túlnyomó többsége partnerként igyekszik tekinteni a szlovákokra, és igazi kiegyezést szeretne. Valódi megbékélést azonban csak öntudatos és egyenrangú felek tudnak elérni. Ehhez pedig az kell, hogy ez a hozzáállás a szlovák gondolkodásmódban is helyet kapjon. Magam többször találkoztam azzal a nézettel, hogy a szlovákiai magyarokkal lényegében az a gond, hogy „túl büszkék, nem viselkednek kisebbségként”. Az MKP-nak is ezt rótták fel bűnül Ficóék az elmúlt három évben. „Meg kell törni őket”– mondogatták.

Igen, ezért próbáltak meg – talán a saját gátlásaikat is kezelendő – mindenféle torzításokat belepasszírozni az elmúlt évtizedek során is a szlovákiai magyar lélekbe. Innen ered az a nézet, amely a szlováknyelv-tudást próbálja erőszakoltan az ember értéke legfontosabb mércéjének feltüntetni. Ezért sugalmazták, hogy a városba került, elszlovákosodott gyerek, unoka valami több és jobb, mert – úgymond – kitört a zárt falusi létből. Mindannyian tudjuk persze, hogy ez álvita. A szlovákiai magyar értelmiség tagjai több mint kilencven százalékban magyar iskolát végeztek, az által váltak műveltté, nyelveket is tudóvá. A huszonegyedik században három nyelv ismerete minimális elvárás minden érdemben érvényesülni akaró ember számára. A szlovák nacionalista igyekezet azonban nem erről szól, hanem belső, szellemi értékrendünk szétzilálásáról. A közösségi belső összetartó erő megroppantásáról. A gyökereitől, egészséges belső öntudatától megfosztott, értékei vonatkozásában elbizonytalanított ember a legkönnyebb préda mindenféle manipulációk számára.

Majd a Fero meg a Peter?

Ennek a gondolkodásmódnak a legeklatánsabb példája az a siralmas magyarázkodás, amely az elmúlt parlamenti választás után azzal próbálta mentegetni a tényt, hogy magyar szavazatokkal a tervezettnél jóval több szlovák nemzetiségűt juttattak pozíciókba, hogy ők majd esetenként jobban fogják képviselni a magyarok érdekeit, mint a magyar politikusi réteg tagjai. Nos, mondaná csak valaki egy franciának, hogy ne nacionalistáskodjon, az EU szerveiben majd egy német vagy egy brit jobban fogja képviselni a francia érdekeket, mint ő maga. Mondaná egy flamandnak, egy skótnak, mondaná a baszkoknak, a katalánoknak, a dél-tiroliaknak és másoknak, hogy rossz úton járnak, az a spanyolviasz a nyerő, amelyet néhány szlovákiai magyar (szlovák sugallatra) kitalált. Mondaná ezt az Európai Parlament frakcióinak, ahol önmagukat nemzetileg definiáló pártok ülnek, vagy az EU-tagállamok kormányainak, hogy át kellene már lépniük a kisstílű nemzeti határokon, nem pedig görcsösen ragaszkodni a visszahúzó beidegződésekhez. Mert ha ez egy univerzális recept, akkor ne csak a szlovákiai magyarokra alkalmazzuk: álljon ki akkor valaki a szlovákság elé és mondja azt, adjunk példát Európának, mondjunk le a szlovák komisszárról, és Szlovákia EU-parlamenti helyeinek egy részét is engedjük át másoknak. Lépjük már át mindannyian az etnikai küszöböt! Kíváncsi volnék a reakciókra.

Kínos és zavaró az az igyekezet, amellyel a létrejött helyzetet próbálják magyarázni többen. Talán a rossz lelkiismeret teszi mindezt? Eddig az alapparancs ugyanis az volt, hogy maradjunk meg magyarnak, vigyázzunk a belső lelki összetartó erőkre, mert ezek garantálják a túlélést. A nemzeti jéghegyünkről leszakadozó asszimilációs veszteségekre kritikusan néztünk, s megpróbáltuk őket megtartani vagy visszahozni a közösségbe.

Most néhányan a leszakadók alá ácsoltak ideológiát és politikai támaszt: ez a kialakult helyzet legkritikusabb pontja. A hatalomért és pénzért feláldozni mindent, minden áron.

A szlovák–magyar vegyes párt jövőjének esélyeit persze majd megmutatja az elkövetkezendő időszak, szerintem a kételyek helyénvalóak. S az is világos, hogy ez a folyamat nem értékelhető csak magyar szemszögből: a gazdasági és a szlovák nemzetpolitikai szempontok sem hagyhatóak ki a képből.

Mit üzenünk magunkról?

Ki és mi a trendi?

Próbáljuk meg végezetül megfogalmazni, miről is szól a létünk, mi a fontos számunkra, s egyáltalán: mit tudunk és akarunk üzenni a civilizált világnak. Nézzünk összehasonlításként néhány példát is.

Magyarország polgárai 2010- ben szerintem azt mondták, hogy új esélyt kérnek maguknak, s nem fogják tovább tolerálni azokat a torzulásokat, amelyek az elmúlt időszakban majdnem szétmarták a társadalom önbecsülését. Ez nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő folyamatok automatikusan nyerők lesznek, ám a társadalom reakcióképességének megnyilvánulásait nem lehet nem észrevenni.

Délvidéken a magyarok perszonális autonómiát építenek, meg akarunk maradni jelszó alatt. Erdélyben a belső önrendelkezés formáiról vitatkoznak, a belső magyar akarat tartalma miatt feszülnek egymásnak magyarok, magyarul. Kárpátalján bővíteni akarják a nyelvi jogokat.

S nálunk? Ha mi azt akartuk üzenni június 12-én, hogy megértésben akarunk élni a szlováksággal – s ez önmagában méltánylandó –, akkor illik megnézni ennek az együttélésnek a tartalmi részeit is. Ha a számunkra leghátrányosabb törvények nem változnak érdemben, akkor fel kell tennünk a kérdést: ez igaz út – vagy a visszaszorulásunkba való csendes beletörődés, az ehhez való asszisztálás?

Mi tehát a mi üzenetünk lényege? Hogy jó „szlovenszkimagyarok” akarunk lenni? Ez valóban lehet büszkeségünk tárgya? A mi kilencvenéves történetünk nem éppen arról szól, hogy ezt az elkorcsosítást akarjuk elkerülni?

Dél-Tirol kiterjedt autonómiájának köszönhetően Európa tíz leggazdagabb régiójának egyike – amiatt is, hogy az ott beszedett adók 90 százalékát az állam visszaadja a régió fejlesztésére. Ám azt a dél-tiroliak sem kapták ajándékba: küzdöttek érte, politikailag kiharcolták.

Hasonló cipőben járnak a baszkok, a katalánok. A skótok, walesiek alig tíz éve kaptak autonómiát. Hollandiában a frízeknek, Belgiumban a németeknek, Finnországban a svédeknek, Franciaországban a korzikaiaknak, Németországban a dánoknak, Dániában a németeknek, a skandináv államokban a lappoknak – és még sorolhatnám hosszan – van parlamentjük, önkormányzati rendszerük. A dolog sehol sem ment magától, politikai érdekérvényesítő erő nélkül.

Erkölcs nélkül nem megy

A világot lehet csak a pénzen át nézni, ám lehet értelmes egyensúlyt kialakítani anyagiak és szellemiek között is. Egy-egy nép, népcsoport fennmaradása, fejlődése erkölcsi kérdés is.

Nem hinném, hogy ez üres moralizálás lenne. Egyik legnagyobb gondolkodónk, Hamvas Béla figyelmeztet: „A leszűkített ember primitívvé válik, ezért kezdünk ma hasonulni a vadakhoz… Dicsőség és népszerűség két dolog. A dicsőség nem váltható be. Dicsősége az embernek csak hatalomtól és vagyontól függetlenül lehet. A hírnév beváltható, de többnyire csak nagy bankókra. A népszerűség jó jövedelem aprópénzben.”

Továbbá: „Ha a kultúrának egyáltalán van definíciója, csak az lehet, hogy egy népnek van-e mértéke nemcsak arra, hogy mi az erkölcsi jó és rossz, hogy mi az egészséges és beteg, hanem arra is, hogy mi az, ami a közös életet tisztítja vagy beszennyezi. És ami a kultúrnépek életét jellemzi, hogy a beszennyezés ellen tudatosan védekezni képesek.”

Hamvas mindezt fél évszázaddal ezelőtt, az ötvenes évek végén írta. Figyelmeztetésül az ’56 utáni magyar társadalom számára.

(Csáky Pál; a szerző írása szombati nyomtatott kiadásunk Szalon mellékletében jelent meg)