Megszólal a nép, megroppan a Híd?

Slotáék hazaárulással vádolták a kormánypárt szlovák nemzetiségű honatyáit, az MKP vezetői nemzetárulással vádolták Bugárékat, és Semjén Zsolt Tusványoson kijelentette, hogy a többségi nemzettel történő együttműködés az asszimiláció gyorsforgalmi útja. Ezzel tulajdonképpen azt mondta, hogy a Híd a pokolba vezető útra lépett. (Remélem, sikerült az alkalomhoz illő képzavart produkálnom.) Vizsgáljuk hát meg az eseményeket, és jó magyar szokás szerint kezdjük hátulról a dolgot.

III.

Én Semjén Zsoltnak ezt az együttműködés = asszimiláció elméletét badarságnak tartom. Először is azért, mert sajnos asszimilálódunk mi együttműködés nélkül is. Nézzék csak meg a magyar többségű területek iskoláinak megoszlását. A Dunaszerdahelyi járásban 80% körül van a magyarok számaránya, ámde az iskolák fele mégis szlovák tannyelvű, mert a melldöngető, színmagyar házaspárok egy része „józan latolgatás” után szlovák iskolába íratja be gyerekét. Pedig nincs kényszer, és a szlovák iskolák jobb helyzetéről se tessék mesélni. Mert ahhoz, hogy az ősmagyar Kovács úr Štefan helyett Istvánnak írja a keresztnevét, nem kell anyagi támogatás. És mégis, tele a magyar falu Vojtechekkel és Alžbetákkal és Nagyovákkal. Talán 20%-ot sem ér el azoknak az aránya, akik anyanyelvükön használják a keresztnevüket.

Továbbá: a szlovákiai magyar értelmiségiek nagy része együttműködés nélkül is képtelen egy tisztességes mondatot összerakni az anyanyelvén. A bulikban a magyar fiatalok szlovák nyelven rendelnek, és ha valami komoly dologról beszélnek, átváltanak államnyelvre hogy „lássa a világ, hogy mink is vagyunk valamik”.

Az is Semjén Zsolt elmélete ellen szól, hogy a Híd padsoraiban ülő Peter Zajac meg Ondrej Dostál szlovák képviselők sokszor eredményesebben tiltakoznak a kisebbséget érő diszkrimináció ellen, mint öt hidas meg öt emkápés képviselő együtt. És ez a lényeg. Mert Európában a parlament hozza meg a törvényeket. Pontosabban a többség szavazza meg őket. (Pesten ezt jól tudják.) A kisebbség egyik problémája meg épp az, hogy egyedül képtelen többséget alkotni. Viszont együttműködhet a többség azon képviselőivel, akik hajlandók európai módon viszonyulni a problémáihoz.

A 2010-es választások eredményei szerint kb. negyvenezer olyan szlovák választópolgár él az országban, aki hajlik a kooperációra (és nem nyolc, ahogyan azt Csáky Pál barátom szokta emlegetni). Miért ne lehetne az ilyenekkel kooperálni, miért ne lehetne a segítségükkel olyan törvényeket elfogadtatni, melyek nekünk is megfelelnek? Mert akkor nem egyedül vívtuk ki a sikert? Uraim, döntsük el végre, mit akarunk. Mert egyszer amiatt sírunk, hogy bennünket, magyarokat senki sem ért meg, közben meg árulóknak tartjuk azokat a kisebbségi magyarokat, akik mégis találnak partnert a szlovákok között.

Persze van más módszer is. Ez a „kihörpintjük borainkat, kiharcoljuk jogainkat, megvívunk a jussunkért” kifejezésektől hemzsegő híres virtustaktika. Igen, a vonatkozó szóösszetételeink tele vannak militáns kifejezésekkel. Mi sohasem alkuszunk, és egyezkedés helyett inkább a kardunkhoz kapunk. De van egy jelenség a pszichológiában, mely szerint aki ellenséget keres, az ellenséget fog találni. Ha mi a szomszéd ország területét harctérnek képzeljük el, és a környező népekre úgy tekintünk, mint régi ellenségeinkre, akikkel évszázadok óta háborúban állunk, akkor igaza van Semjén Zsoltnak, mert a harci kakasok csatájában valóban nincs helye egy békítgető bagolynak. Aki úgysem akar átkelni a folyón, annak minek a Híd?

De sajnos van egy cáfolhatatlan tény, mely a harci kakasok és Semjén Zsolt mellett szól. Ez pedig az, hogy a világ szinte kizárólagosan a kakaskukorékolásra reagál. A békés egyezkedések, a kompromisszumok a kutyát sem érdeklik. Dél-Tirol? Észak-Írország? Koszovó státusa? Mind-mind hosszan tartó, véres harcok eredménye.

Emlékeznek még az első szabad választásokra Csehszlovákiában? A szlovák VPN és a magyar FMK közös listán indította jelöltjeit, és meg is nyerte a választást. A „meghökkentő” koalícióra azonnal össztüzet zúdítottak Pozsonyból is meg Pestről is. Hiába volt magyar alelnöke a kormánynak és a parlamentnek, a tisztességes magyarok ezt nem tekintették „valódi” magyar képviseletnek. Egy magyar író-politikus a „liberális férgek árulásáról” írt.

II.

Szóval a Híd „kiharcolt” egy nyelvtörvényt, melyet az „ellenségei” üres ömlengésnek neveztek. Ámde néhány fiatal mégiscsak végigolvasta a törvényt, és rájött, hogy van benne használható elem. És ekkor olyasmit tettek, amire az elmúlt huszonkét esztendő alatt nem volt példa. Elkezdtek szervezkedni és dolgozni. Nem valami ellen, hanem valamiért! Nem taktikáztak és nem vártak felsőbb utasításra. Készítettek pár száz színes matricát, és teleragasztották vele Dél-Szlovákia településeit. A matricákon udvarias, de határozott hangon szólították fel a boltok tulajdonosait, hogy magyar nyelven is tüntessék fel mondanivalójukat. Persze az megérne egy misét, hogy hány „színmagyar” üzletet és vállalkozást érint ez a felszólítás.

Mindez apróság lenne? Nem, kérem! Paul Watzlavik ezt nevezi igazi, azaz minőségi változásnak A matricajelenség mögött két komoly dolog mutatható ki: 1. a civil kurázsi felbukkanása, 2. a „minőségi változás” lényegének a megértése.

Sokszor leírtam már, hogy nem attól vagyunk kisebbségiek, hogy létszámban elmaradunk a többségi nemzettől, hanem azért, mert kisebbségi módon, sokszor infantilisan viselkedünk. A kisebbségi passzivitás hátterében leggyakrabban szorongás és kisebbségi érzés van. Olyasmiket mondunk, hogy: „Jaj, mi erre úgysem vagyunk képesek”, vagy „Istenem, mit szólnak majd a szlovákok.” A kisebbségi ember csak akkor mer lépni, ha jelet kap odafentről. És a politikai elit tagjai (Pestről is és Pozsonyból is) még fel is erősítették ezt az érzést.

Magyar politikusok az elmúlt húsz év alatt számtalanszor elismételték, hogy semmi baj, fiúk, hiszen nem veletek, kisebbségi magyarokkal van baj, hanem az intoleráns szlováksággal. Tehát nem nektek kell lépni, nekik kell megváltozniuk, őket kell ráncba szedni. Ámde erre ti, kisebbségiek soha nem lesztek képesek, ezért nyugodtan várjatok ránk. Mi majd ráncba szedjük őket. Persze csak akkor, ha ez nekünk megfelel.

De a matricások megértették, hogy a változást önmagunkon kell elkezdeni! Először meg kell vizsgálni a saját erőnket és lehetőségeinket, aztán világosan meg kell fogalmazni a céljainkat, és végül bele kell vágni. No nem a másik képébe, hanem a munkába. Asszertív, vagyis önérvényesítő módon. És képzeljék el, az ilyen tettek hatására szinte mindig megváltozik a másik fél viselkedése. Nem azonnal, de lényegesen.

De ha túl lassú lenne a változás, a civil kurázsi eszközeivel fokozni lehet a nyomást. Tavaly írtam arról, hogy Dunaszerdahely egyik áruházában senki sem volt hajlandó magyarul beszélni velem. Fizetés nélkül otthagytam a kasszánál a teli kosarat, és azóta máshol vásárolok. A hatvanas években a színes bőrűek Amerika déli államaiban hasonlóan viselkedtek a fajgyűlölő boltosokkal szemben. Ők bojkottnak nevezték a dolgot.

Szóval megindult valami, amit a pártok egyre nehezebben tudnak majd kezelni. Egy fiatal jogászhallgató nyilvánosan bejelentette, hogy felvette a magyar állampolgárságot, és most várja, mi történik vele. Bravó! A szlovák tiltó törvény ugyanis kimondottan Európa-ellenes. Szakértők szerint még a szlovák alkotmánynak is ellentmond. Persze nem szabad elfelejteni, hogy ezt a törvényt mintha közös megegyezéssel készítették volna elő Pest és Pozsony harci kakasai, mondják a jelenlegi kormánykoalíció tagjai. Meglehet, de Radičováék immár másfél éve regnálnak, úgyhogy bőven lett volna idejük arra, hogy megtárgyalják a dolgot Orbánékkal, és közben érvénytelenítsék Robert Fico „műremekét”.

I.

És ezzel „hazaérkeztünk”. A tavalyi választások után úgy tűnt, hogy a militáns és intoleráns kampányt folytató MKP eltűnik a süllyesztőben, és a Híd megszilárdítja pozícióját a szlovákiai magyarok között. De a legutóbbi közvélemény-kutatások eredményei nem ezt mutatják. Vizsgáljuk hát meg, mi változott az elmúlt hónapokban.

Ha körülnézünk az MKP háza táján, azt látjuk, hogy a vezetőség felismerte, sok előnye van annak is, ha egy párt csak kívülről nézi a parlament épületét. Nincs felelősség, nem kell kapkodni, a vezetők fütyülhetnek a társadalmi összefüggésekre. Az MKP-nak elég a monotematikus politizálás. Vagyis minden figyelmét és energiáját a Híd nemzetiségi programjának bírálatára összpontosíthatja. És ami ennél is fontosabb, a párt magyarországi helyzete hatalmasat változott. Tavaly óta ugyanis egy kétharmados többségű kormányerő partnerei lettek. És akit a Fidesz támogat, az „fényévekkel” jobb helyzetbe kerül, mint az, akit az MSZP–SZDSZ koalíció „támogatott”. Ez meglátszik a párt anyagi helyzetén (a legutóbbi kimutatás szerint az MKP a Smer után a második leggazdagabb párt Szlovákiában), sajtószereplésén és a párt tevékenységének támogatásán is. A Fidesz tudja, hogy mit akar, és eldöntötte azt is, kivel akarja elérni célját. Most már csak a szlovákiai magyarokat kell megkérdezni arról, akarják-e ezt az újarcú MKP-t.

No és a Híd? Tudjuk, hogy a párt megszületése egy emberen múlott. Ami a szlovákiai viszonyokat tekintve normális jelenségnek mondható. Én például pozitív jelnek tartottam azokat az óriásplakátokat is, melyek szövege csak annyi volt: Lebo Béla. A mai politikai életben az ilyen üzenet is normálisnak mondható, és azt jelenti, hogy Bugár Bélának beágyazottsága van a szlovákság körében is.

Az viszont már komoly hiba, hogy a párt még ma is egyenlő Bugár Béla személyével. Néha-néha feltűnik Simon Zsolt, itt-ott megjelenik Rudolf Chmel alakja is, de hol vannak a többiek? Merre kószál Nagy József, hová tűntek az államtitkárok, és merre vannak a parlamenti képviselők? És hol vannak a párt szakértői? Kommunikációs hibák következtében tűntek el, vagy a valóságban nem is léteztek? Egy kormánypárt esetében elfogadhatatlan, hogy a monetáris politikától kezdve az iskolaügyön, a szociális dolgokon és a jogi problémákon keresztül minden témakörben csak egy ember nyilvánul meg. Még akkor is, ha ezt az embert Bugár Bélának hívják. Ezt a mai világban nem lehet megtenni. Egy ember képtelen mindenre figyelni, mindenütt ott lenni, mindenben szakérteni. És legvégül: hol vannak a Híd helyi és járási politikusai és szervei? Róluk sem hallani. Pedig most igazán szükség volna egy koncepciózus, profi csapatra. Mert az MKP–Fidesz együttműködés nem ad hoc ötleteken alapszik, és az ő munkájukat nem dilettánsok irányítják.

Aztán nézzük a Híd partnereit. Ha a koalíciós partnerek viselkedésére gondolok, dühös leszek. Szűkkeblűség, szűkmarkúság és gyanakvás minden vonalon. Mondhatnám, rosszindulat. De minimum üldözési mánia. Vannak persze együttműködő szlovákok is, ezekkel viszont a Híd vezetői vesztek össze. Kimondom nyíltan, hülyeségeken. Ahelyett, hogy használnák Šebej, Zajac, Dostál vagy Osuský ismertségét és vitathatatlan hatását a szlovák intelligenciára, azon kezdtek el vitatkozni velük, hogy az említett urak neve után Híd, vagy OKS rövidítés álljon-e. Persze Peter Zajac sem „ártatlan” ebben a kérdésben, de kérdem, egy megnyert választás után tényleg ez a legnagyobb probléma?

Azt mondják, a szegény embert még az ág is húzza. Én meg egy újabb képzavarral azt mondom, a Híd elcsúszhat egy banánhéjon, amit maga dobott el. Mert az vitathatatlan, hogy a nyelvtörvény a Híd érdeme. De az utána jelentkező civil aktivitás olyan, mint az a bizonyos palackból szabadult szellem. Tegnap voltak a matricák, ma van a kettős állampolgárság ügye, mi jön holnap?

Természetesen nem az a baj, hogy ezekben az ügyekben a szlovákiai magyarok elkezdtek autonóm módon viselkedni. A Híd problémája az, hogy ezek az „ügyek” könnyen a párt ellen fordulhatnak. Különösen akkor, ha nem változtat lényegesen a munkastílusán.

Enélkül csak abban bízhat, hogy jön az MKP, és „felkarolja” ezeket az ügyeket. Már megjelentek azok a „meghökkentően izgalmas” óriásplakátok, melyeken az MKP elkezdte irányítani a nyelvhasználati kampány ügyét. Szóval a civil kurázsi helyett ismét hozzák a pártmunkát.

Hunčík Péter