Megoldások nélkül

 

A kérdésre persze az igazgatónak sem lehet megnyugtató válasza. A hatalmas iskolaépületet a hetvenes években adtak át, erőteljes felújításra szorulna, de természetesen nincs rá pénz. Amikor központi iskola lett, még közel négyszáz gyerek járt ide, ma még nagyjából kétszáz. De az idén ismét jóval kevesebb lesz az elsős, mint amennyien kikerülnek, s ez valószínűleg pedagóguselbocsátással jár majd – számol az igazgató. Holott már most is van jó néhány szaktantárgy, amelyre nincs megfelelő képesítésű oktatója, szlovák szakos is már csak kettő van, s egy-két év múlva mindkettő nyugdíjba készül. S nem is nagyon van utánpótlás a láthatáron. Ezekben az iskolákban, ahol egyre több a nehéz szociális körülmények között élő, valamint nehezen kezelhető nebuló, még azok sem nagyon vágynak a pedagógusi pályára, akik ezzel a végzettséggel rendelkeznek. Tudok több olyan kollégáról, akik inkább elmentek kényszervállalkozónak, mint hogy rövid úton kikészüljenek az idegeik – s ezen nem is igen csodálkozom. Beszélgetésünk közben betoppan a polgármester is, szívügye az iskola, hiszen a felesége is ott tanít, de csodákat tenni ő sem tud. Teljesen legatyásodott ez a régió, akik mobilisak voltak, már rég elmentek. Innen bármelyik járási székhely közel negyven kilométer, minimálbérért eljárni dolgozni nem éri meg. Amikor még nem voltam polgármester, keményen bíráltam az elődömet, hogy a fél falut közmunkán tartja, mert gyakorlati eredményét ennek a falu egyáltalán nem látta. Ma már megértem, hiszen ezek az emberek, amíg kapják a segélyt, legalább helyben maradnak. Holott tíz minimálbérért foglalkoztatott munkás jóval kevesebből kijönne, mint a most is több mint száz főt számláló aktivációs munkaerő, s azokat még noszogatni is lehetne. De ha az állam húsz éve nem talál megoldást, mi itt lenn mit csináljunk? A kérdés, persze, költői, megoldásra egy ideig még biztos várnunk kell.