Megint a kisebbik rossz?

Ez pedig kifejezetten fárasztó, sőt depresszív, hogy ötmillió ember hétről hétre, hónapról hónapra azon malmozik, hogy ezt vagy azt a problémát megoldják-e végre a honatyák. A mi egészségügyünk is a szakadék felé kanyarodik-e majd, mint déli szomszédunknál? Az itteni oktatásügy problémáit vajon orvosolják, vagy csak kenegetik tovább, mint kevés vajat a nagy kenyéren? Mi lesz az élelmiszerárakkal, az inflációval? Ezek a kérdések pedig még csak nem is a jéghegy csúcsa.

Fárasztó és frusztráló, hogy vagy rongyosra koptatott lózungok derivátumait kapjuk vissza (erősek leszünk; itthon vagyunk), vagy propagandát és az agy másik féltekéjét is zsibbasztó hazugságokat. Ebből pedig kezd elege lenni az embernek. A rendszerváltó generációban ugyan még maradt némi szufla, remény, hogy, ha kijárjuk a demokrácia iskoláját (egyszer, valamikor), eljutunk valahova. De mi lesz a most felnövő, az elmúlt 4-5 évben papíron felnőtté váló nemzedékkel?

Ki győzi meg őket arról, hogy ennek az egésznek van értelme? Félre is hajolok gyorsan, mielőtt tarkón talál egy illibsi kommentgombóc, hogy: „Menj a halálba, libsi nyávogó!” De nyávogok tovább. Csak induljunk ki Einsteinből. Ha ugyanattól a cselekménysortól más eredményt várunk, az mi, ha nem a megtestesült értelmetlenség (Sziszüphosz felsóhajt)?

Ennek a kiégésnek a lángját pedig szeptemberig csak feljebb fogja csavarni a választót négyévente felfedező politikum, ami persze a nagy kérdésre idén sem talál majd választ: hogyan lehet meggyőzni a fiatalokat és a bizonytalanokat, hogy elmenjenek szavazni?

Mikor a demokráciáról tanultunk, átvettük az alapokat, hogy van X választható, akiket a közösség megválaszt. A résztvevők szétdobják szavazataikat, és jó lesz – ennyi az elmélet, a gyakorlatban viszont ott tartunk, hogy a lakosság választásra jogosult részének egy jelentős része teljesen passzívan tekint a voksolásra. Az otthonmaradókat aztán persze még tovább is ekézik, hogy „nem jöttél az urnához, akkor kuss a neved”. Ezek az emberek pedig évről évre kevésbé érzik úgy, hogy motiválva lennének … Pedig szerintem ez lenne a kulcsszó: motiváció. Nem pedig meggyőzés – ahogy a telemarketinges is csak meggyőzni próbál, úgy a pártok is csak megpróbálnak minket rászedni, hogy az ő terméküket válasszuk. Felénk a polgári politizálás nem motiváció kérdése, nem azért megyünk el választani, mert az jó, hanem, mert addig unszolnak, amíg be nem adjuk a derekunkat. A választható felhozatalból merítés pedig nem opciók alapján történik, hanem csak a kisebbik rossz keresése, immár 20 éve talán.

Pedig a legtöbb szakértő szerint a választópolgárok változást akarnak, csak épp az a folyamatos kényszer, hogy a kevésbé destruktív politikai formációt válasszák, egy olyan kiégéssé vált, amin túl már minden mindegy. A protestpártok 2020-ban, az OĽaNO, a Sme rodina, az SaS és a Za ľudí minden idők legnagyobb parlamenti többségével tudtak kormánykoalíciót létrehozni, de képtelenek voltak élni a lehetőséggel, ez pedig újfent a szélsőségesek felé tereli a választókat.

A nyitott kérdés tehát az, hogy a szlovákiai politikum felnő-e valaha a feladathoz, hogy demokratikus keretek között tartsa az országot, vagy addig játssza kisded játékait, amíg a folyamat vissza nem fordíthatóvá válik, és jöhetnek a smeres, populista, tolvajtempóban ismétlődő kétharmadok? De úgy fest, idén is marad a kisebbik rossz.