​​​​​​​Meddig még?

Délután a döbbenetünkből kissé felocsúdva azt firtattuk, vajon mi minden vezethetett a véres ütközet kitöréséhez. Nyugdíjas kollégám azt bizonygatta, hogy a világszerte zajló orosz–amerikai csata folytatódik Ukrajnában. Szerinte Putyinék megelégelték, hogy a NATO körbekeríti hazájukat, attól tartottak, hogy végül Kijevet is felveszik az észak-atlanti szövetségbe, s ezt Moszkva igyekszik minden eszközzel megakadályozni. Ez csak putyini propaganda, az orosz diktátor valójában fél az ukránok gazdasági fejlődésétől, demokráciát óhajtó törekvéseitől. Ezek Oroszországban is elterjedhetnek – vélte másik társam. Vendéglátónk erre kifejtette: vérnacionalisták az ukránok, létükben veszélyeztetik a kelet-ukrajnai oroszokat. Nincs jobb sorsuk a kárpáraljai magyaroknak sem, hangsúlyozta. Bizonyítékul olyan videófelvételt mutatott, amelyen egy ukrán nyelvtudós a kijevi parlamentben debilnek nevezte az ottani magyarokat, mert képtelenek megtanulni ukránul, holott egy hónap alatt még a kutya is elsajátítja gazdája vezényszavait. Ezután hisztérikusan követelte, hogy az ország többségének adóját ne az ottani nemzetiségi iskolák fenntartására fecséreljék. Ilyenkor miért hallgat az unió? – nézett ránk.

Annyit válaszoltunk, hogy ezek valóban szomorú tények, amelyekről tárgyalni kell. Nemrég elszörnyedve néztük az ostromlott Mariupol és más városok felvételeit. Gyermekkórház, kijevi áruház könyörtelen lebombázását. A menekülő nők, rémült gyerekek, bicegő, idős emberek kálváriáját. Az oroszok azért lőttek bevásárló- és egészségügyi központokat, mert az ukránok onnan tüzeltek, onnan dobáltak a Molotov-koktélokat katonáikra meg a tankjaikra – mentegette a rémtetteket az egyik jelenlévő, majd okostelefonjából az állítását igazoló orosz fotókat keresett ki. Mire informatikus barátunk dühösen torkolta le, hogy ilyen képeket manapság nem nehéz hamisítani.

Egy hete parázs nézetütköztetésbe kerültünk, miután egyikünk felvetette, vajon az ukránok jól teszik-e, hogy óriási emberi és anyagi áldozatokat vállalva ellenállnak a betolakodók túlerejének. Számukra is elfogadható kompromisszumkeresés helyett hazafias hevülettel harcolnak az utolsó csepp vérükig. Történelmi példák révén mérlegeltük azt is, hogy hosszabb távon mi a megfontoltabb: a pesti srácok és más hősök életüket is feláldozó ellenállása az 1956-os magyar forradalomban, amely kivégzésekkel, százezrek menekülésével végződött. Vagy a csehszlovákiai események, amikor 1968. augusztus 21-én Ludvík Svoboda államfő felszólítására katonaságunk nem fogott fegyvert öt ország betódulóira. Ám Jan Palach egy évvel későbbi szörnyű tűzhalála, a hatvannyolcas áldozatok, valamint az úgynevezett normalizáció elszenvedői igazolják a hazai erőteljes polgári ellenállás tényét. A történelmi példákat latolgatva úgy véltük, minden személynek, minden nemzetnek joga eldönteni, milyen eszközzel harcol betolakodók, diktátorok, háborús bűnök elkövetői ellen.

E hét elején cseh és angol honlapokat böngésztünk, melyek szerint kifulladóban Putyinék inváziója, alighanem fogytán a hadi utánpótlás, meg a katonák harci kedve. Bárcsak így lenne – közölte a mellettem ülő –, de szerintem a ruszki főkolomposok nem adják fel. Az eddiginél is pusztítóbb fegyverek bevetésével akarják kicsikarni a győzelmet. Kerül, amibe kerül.

Hosszú csend következett. Aztán a házigazda előkapta mobilját, és rövidesen felhangoztak Babits Mihály örökbecsű sorai, Latinovits Zoltán előadásában: „Legyen béke már! Legyen vége már!”

Vajon eljuthat-e milliók sóhaja a háború kirobbantóihoz?