Másokra is illene odafigyelni!

Ők azok, akik – részint a kisgyerekkori neveltetés hiányosságaiból adódóan – önmagukon kívül szinte semmire nem fordítanak figyelmet. Napjainkban felmérhetetlenül sok inger ér bennünket, mindent nem is képes az agyunk olyanképpen elraktározni, hogy arra később is bármikor vissza tudjunk emlékezni. Az agy, a saját működőképességének védelme érdekében válogat az ingerek között, és csak az általa fontosnak ítélt részleteket raktározza el hosszú távra. Ennek ellenére az embernek nem szabadna megfeledkezni arról, hogy nem csak ő van. Az erre való odafigyeléshez viszont szükséges a gyerekkori példamutató környezet. Amennyiben a szülők és a tanárok nem figyelnek a gyerekek kérdéseire, jelzéseire, érdeklődési irányukra, ha nem mutatnak helyes viselkedési mintákat, akkor nem lehet meglepődni azon, ha az érintett gyerekek felnőttként zavarodott gondolkodásúak lesznek, és érzéketlennek mutatkoznak mások szenvedései láttán. Ezért gyakori a 21. századi iskolarendszerek ellenére is, hogy egy bajba jutott ember láttán egyesek, segítségnyújtás helyett, egyszerűen tovasietnek. 

Ha egy kisgyerek nem lát jó példákat, együttérzést, támaszt a bajban, azzal sem lesz tisztában, hogy másokon segíteni jó érzés: a helyesen gondolkodó emberben biztosan boldog érzést vált ki a segítségnyújtásra köszönetképpen válaszul adott mosoly. De az ilyen finomságot fel kell érni ésszel. Ehhez elengedhetetlen a szülők és tanárok általi előképzés. Ma tömegek járkálnak úgy az utcán, járművet is úgy vezetnek, hogy közben nem kizárólag a környezetüket figyelik, hanem csak valamilyen elektronikus kütyüt, amelynek képernyőjén a világhálón keresztül bambulnak valami „nagyon fontosat”. A mesterséges intelligenciáknak nevezett rendszerek széles körű elérhetősége tovább ront a helyzeten. Rengetegen már nem csak másokra nem figyelnek, saját maguk sem sokat gondolkodnak. Abban a téves hitben élnek, hogy a gépek jó választ adnak, és akkor ugye minek dolgoztatni az agytekervények idegsejtjeit. Ez a legrosszabb. Ahogyan izmaink is nehezebben mozgathatóak, ha egy ideig keveset használjuk őket, úgy a gondolkodásban részt vevő idegsejtek közötti kapcsolatok is veszthetnek erősségükből, az agy eltunyul. Megszívlelendő lenne, hogy gépi válaszokra hagyatkozás helyett az ember maga gondolkozzon a felmerülő kérdésekre adandó válaszokon. Lehet, hogy valaki éppen ön mellett szorul segítségre, miközben ön meredten egy képernyőt bámul. Mi lesz, ha legközelebb ön szorul segítségre, és közben ön mellett is szótlanul elsietnek? Ön örülne egy ilyen élethelyzetnek? Pedig ahogy a mindennapok mutatják, ez könnyen előfordulhat!