Mari néni és az endoizé

Mari néni, akit néhány éve a fiatalok jótékonyan felköltöztettek a nagyvárosba, a mai napig sem tudta megszokni a városi életet. Hogy kakaskukorékolás helyett villamoscsörömpölés ébreszti, az a kisebbik baj. Nagyobb baj, hogy akkora az üzlet, hogy a lába is belefájdul, mire összekeresi benne, amire még a kevéske nyugdíjból futja. A pénztárnál mindig más kislány ül, sajnos egyik sem szolgál helyi pletykákkal, míg a visszajárót összekotorja. Helyi pletykák! Hisz Mari néni, aki a falu összes titkát tudta, alig ismer valakit a városban. Itt mindenki rohan, senki nem köszön, és ha valaki összeesik az utcán, nyugodtan elmennek mellette.

Mari néni eleinte megpróbált kapcsolatot teremteni, de később beletörődött, hogy csak rámerednek, aztán a háta mögött mondanak valamit szlovákul, ami a hangsúlyból ítélve nem lehet hízelgő. Most már nem szólítja meg az idegeneket. Nem akar barátkozni. Önmagával beszélget.

Életét a gyér családi összejöveteleken kívül az orvosi kontrollvizsgálatok töltik ki. Mari néni, akinek világéletében kutya baja se volt, nem szívesen megy orvoshoz. Különösen azóta a múltkori eset óta, mikor a látleletébe a diagnózis mellé súlyosbító körülményként bekerült, hogy nem beszéli az államnyelvet.

A fene megette, most meg valami szakorvoshoz kell mennie, kibetűzni is alig tudja, en-do-kri-no-ló-gus. Magával viszi a lányát tolmácsnak, de akkor is kényelmetlenül érzi magát.

Az endohogyishívják háromszor is végigolvassa a kollégája jelentését, Mari néni sejti, hogy hova tapad a szeme gyakrabban a kelleténél, arra a bizonyos megjegyzésre, hogy a pácienssel nem lehet szlovákul beszélni. Mari néniben bekapcsol a kollektív bűntudat, mert meg merészelt születni magyarnak 85 éve... Az endoizé szakorvos ránéz, kivárja, míg Mari néni szeme az övébe kapcsolódik, és azt kérdi csendesen, a Mari néni számára egyedül érthető nyelven: Hát mi a panasza, kedves

néni?