Mami az óriáskeréken

A város központja felé vezető úton jólesik emlékezni a gyerekkori medvecukros, lacipecsenyés élményekre, illetve arra, hogy széltében-hosszában a párkányi volt az egyetlen vásár a környéken, ahová a szülők elvihették a gyerekeket. Azóta a falunapi évfordulós és búcsús rendezvények elmaradhatatlan tartozékává váltak a kirakodóvásárok. Pillantásom ott ragad azokon az idős nőkön, férfiakon, akik kézműves portékákat kínálnak. A pipázó bácsi óriási tenyerén jól látszanak a kés vájta nyomok. Az enyhe szél meglendíti a pilledten maga elé tekintő, nyolcvanas évei elején járó néni feje felett a gazdagon hímzett terítőket. A kalapot, illetve a fejkendőt viselő idős emberek arca olyan, mint a késő délutáni aranyóra súrlófényében a napraforgóké.

Miközben a Duna partját ellepik a fotózkodók, és a Bazilikával szemben megszólal a zene, beindulnak a körhinták, arra leszek figyelmes, ahogy egy ötvenes éveiben járó nő segít be egy idős asszonyt az óriáskerék fülkéjébe. Sokáig időzünk a mólók közelében, így leszállni is látom őt, kékséges tekintetében gyerekes huncutság van. „Gyalog jöttem át a hídon, annak idején még sorakoznunk kellett a kompnál. Órák óta bolyongok a vásárban, még megveszem a rétest, ahogy szoktam, aztán indulok is visszafelé” – mondja a cukrászdában egy régi ismerősökbe botló nagymama. Amikor arra biztatják, hogy jut neki hely a hazafelé úton a kocsijukban, kissé visszakozik. Mert nem úgy szokta. Ez egyfajta zarándoklat ide a vásárba, sok mindent kell azon az úton átgondolnia, hosszú éveket lepergetnie. Tanulni kellene tőlük az időhöz való viszonyulást, tanulni a léptek puha lassúságát, mint ahogy a kölyökkutya teszi, amikor az idős gazdi mellett ballag, türelmesebbé, értőbbé válik mellette. Az idősek megszokták, hogy az unoka már nem tőlük kér tanácsot, hanem a kütyütől. Elfogadták, hogy a számítógépes világ, a közösségi háló mindentudó, és a fiatalabb családtagok elavultnak tartják a nézeteiket. Megéltek háborút, megéltek nélkülözést, jogfosztottságot, és voltak üldözöttek, megfigyeltek, kiközösítettek a hitük, a származásuk vagy a nézeteik miatt. Igen, az arcuk ráncos, a hátuk hajlott, megkoptak az ízületeik, és a folytonos rohanásban időnként türelmetlenné tesz bennünket a lassúságuk. De a múltbéli eseményekre csaknem napra pontosan emlékeznek, mint ahogyan arra is, melyik évszakhoz milyen tennivalók fűződtek. Azt is tudják, hogyan kell az életet összehangolni a természet törvényeivel. Egyre többen faggatják a mesterséges intelligenciát ahelyett, hogy őket faggatnák addig, amíg még köztünk vannak. Kétlem, hogy az MI-től választ kapnék arra, mi volt az a titkos adalék, amitől a nagymama tejfölös morványa a mai napig ott él az emlékezetemben. Melyik volt az a gyerekkori csínytevés, aminek emlegetésekor az egyébként szófukar és igen csendes nagyapám mindig hangosan felnevetett. Tanuljunk meg ballagni mellettük, és ne csak októberben!