Magyar pride

A másik oldal talán kevésbé ütősen (ti. nemzethalál nélkül) próbálta elmagyarázni, hogy a szlovákok beemelése a kisebbségi buliba nem szükségszerűen jelent beolvasztást, csupán politikai realitást. Témánkat illetően tovább lehet válogatni Szigeti László (Egyazon fészekalja. Új Szó, 2010. július 3., 11. oldal) és Molnár Norbert véleménye között is (Politikai földrengés. Új Szó, 2010. június 14., 7.).

Társadalmi igény

Vágjunk a közepébe: nem kell sem a magyar, sem a szlovák államtól várni helyzetünk rendezését, saját kezünkbe kellene vennünk dolgainkat. Megoldható ez önerőből, ha van hozzá politikai akarat és közösségünknek az a bizonyos összetartó ereje. A szlovákiai magyar politikai földrengés azonban inkább arra utal, hogy mára már nem csupán a gazdasági erő, hanem a közösségi akarat is hiánycikk. Sőt, maga az igény az, ami talán a legjobban hiányzik.

Két fontos epizód röpke vizsgálatából – az 1994-es komáromi nagygyűlés, valamint a 2001-ben végrehajtott közigazgatási reform – talán mérhető ez a közösségi igény vagy akarat. Az első inkább tiltakozásnak készült (Duray műhelyében), és megvolt a maga belső politikai ellenzéke a szlovákiai magyar pártok körében. A másodiknál az akkori csúcsintézmény, az MKP feladta a közösségi érdekek képviseletét egyéni (de a tagsága, bürokratái) érdekért cserébe (az MKP kormányon maradt).

Ebből egyrészt az következik, hogy közösségi igényünk kimerül a „nagypolitika” puszta követésében. Néha pár kibic beleszól (lásd e cikket), ám az intézmények teszik a dolgukat úgy, ahogy az a pártpolitika könyvében meg vagyon írva. Másrészt pedig a mi „nagypolitikánk” pontos leképzése annak a folyamatnak, amely helyi szinten az egész szlovákiai magyarságban folyik: az egyéni érdekek követése, de nem ám kemény munkával, hanem „sefttel” meg lenyúlással. Annyit teszünk zsebre, hogy a közösbe vajmi kevés jut. Amikor valaki feljebb kerül, hasonlóképpen folytatja. Számos intézményes eset mutatja ezt, például a Selye Kollégium, hogy csak egyet említsünk.

A politikai elitnek így nem érdeke, hogy valamiféle programmal szórakoztassa a (kisebbségi) nagyérdeműt. Sőt, a nagyérdeműnek erre igénye sincs, tehát nincs társadalmi igény sem. Vagyis ami a „nagypolitikában” zajlik, az valóban csak a jéghegy csúcsa. Így esett, hogy anno az MKP „lenyúlhatta” az egész kisebbséget. Aztán jött a választásokon a Híd vagy MKP dilemma. Ezen logikai vonal mentén megindult a politikai átrendeződés, amely bár hirtelen ment végbe, de az előzmények természetes következményeként értékelhetjük. Ám csupán bevenni a szlovákokat a kisebbségi buliba ugyanúgy nem megoldás, mint a zsigeri MKP-politizálás, amennyiben nincsenek tisztázva a lehetséges megoldások a közösségen belül. Magyarán, ki kell találnunk magukat az után, hogy Szlovákiát 2004-ben sikerült az Európai Unióba bekormányozni.

Szlovmagy roadmap

Márpedig az „útitervünk” nincs, céltalanul bóklászunk a rengetegben. Ezt példázza az is, ahogyan a kisebbségi intézményrendszer, illetve annak támogatása működik idestova húsz éve. Magam a szlovákiai magyar pluralizmus mellett tettem le a voksom. A pluralizmushoz szükséges függetlenül gondolkodó, alkotó és működő intézményrendszer azonban (még) nincs. Jó magyar(országi), de szlovákiai szokás szerint mindenki, aki él és mozog, a pártpolitikai elitnek van alárendelve. Ez kisebbségi viszonylatban egypártrendszert jelent. Ismert az eredmény: az a fiatal generáció, amely tudna, ebbe a rendszerbe nemigen akar bekapcsolódni. Aki esetleg mégis akarna, azt nemigen hagyják, vagy nemigen tud.

A „hogyan találjuk ki a szlovákiai magyarságot” játékban négy tényezőt ajánlok figyelembe venni és próbálok nagyon röviden körüljárni: a közösségünk kapacitását, a szlovák többséghez fűződő viszonyt, az anyaország politikáját, gazdasági helyzetét, illetve az európai viszonyokat. Leszögezem: nem arról van szó, hogy kényszerű választás előtt állnánk: Híd vagy MKP. Sőt még csak arról sem, hogy a szlovákokkal az oldalunkon meneteljünk-e tovább, vagy nélkülük. Arról van szó, hogy fogalmazzuk meg, mit akarunk, és gondoljuk át, hogyan érhetjük ezt el. Vegyük magunkat komolyan, ha azt akarjuk, hogy mások is komolyan vegyenek bennünket. Legalább útitervünk legyen.

Közösségi kapacitás

Kezdetnek nézzük az adottságokat – ez a közösségi kapacitás szempontjából fontos.

1. Emberi erőforrás: az MKP és a Híd voksgyűjtő összteljesítménye elmaradt az MKP-ra a 2002-ben leadott 320 ezer szavazattól. Ez politikailag fonódik össze a magyarok fogyásának statisztikai tényével, hiszen a Híd szavazói részben szlovákok voltak.

2. Gazdaság: az MKP azokban a városokban nyert, ahol a magyarországi gazdaságnak még jelentős hatása van a közösség életére (Párkány, Nagykürtös és Tőketerebes). Bár Komáromból sokan járnak át nokiázni, s Dunaszerdahelyről audizni, a magyar gazdaság vonzereje és hatása a magyar kisebbség politikai gondolkodására érezhetően csökkent.

3. Menedzsment: van viszont helyi illetőségű és jelentőségű gazdaság, azonban erős az egyéni érdek, és meglepően kevés – elsősorban egy nyugati számára – a közösségi. Ne legyünk naivak, természetesen nem szlovákiai magyar probléma az, hogy „mindenki lop”, de mennyit hagyni a közösben, illetve mire fordítani mind a közös kasszát, de akár az egyéni vagyont, menedzsment és hozzáállás kérdése. Bizonyos, politikában és ugyanakkor a gazdaságban is érdekelt személyek esetében azért felmerül a kérdés: vajon hol van a határ? És különben is, mi motiválja őket, hogy a politikai funkcióban is egyéni érdeket helyezzenek előtérbe? Talán majd, mint Amerikában a Rockefellerek, a következő generáció más lesz?

E tények a szlovákiai magyarság közösséget alkotó kapacitásáról adnak számot. Nemcsak fizikai, hanem közösségi értelemben is fogy a magyarság. A 2010-es választások ennek értelmében rendezték át a politikai palettát. Politikai érdekképviseletben ma a Híd képviseli a realitást. Az MKP nem kizárólag a rendkívül konzervatív kampánya miatt tűnt anakronisztikusnak, hanem a kirekesztő stílusa miatt (aki magyar, az MKP-ra szavaz). A szlovákiai magyar nem érez sem erőt, sem akaratot az „ellenálláshoz”. Magával törődik elsősorban. Ez nem a magyar tudat feladását jelenti, mint ahogyan ezt többen írják, de számot ad a közösségi felelősségvállalásáról. A szlovákiai magyarságnak gyenge a regionális identitása. Bár viszonylag egy tömbben él a magyarság, meglehetősen erős városi pozíciókkal, ehhez viszont nehezen illeszthető a vidéki, agrár- (etnikai értelemben) peremmagyarság. A jelenlegi közösségi igény és kapacitás s más egyéb trendek miatt a szimpla protestálás nem gyümölcsöző.  (Jarábik Balázs)
A teljes cikk szombati nyomtatott kiadásunk Szalon mellékletében olvasható.