Magunkat pofozzuk! – egy elmaradt meghívás margójára

Szögezzük le az elején: a Kisbojtár az az együttes, amelyről e sorok írója nem írhat elfogultság nélkül. Huszonéves koromban táncosként nagyon sok közöm volt a tragikusan korán elhunyt Brandl Feri barátommal együtt a csoport alapító nemzedékéhez. Hégli Marianna hívó szavára fertőztük meg a gyerekeket a tánc, a népdal, a népzene szeretetével, máig szép baráti kapcsolatok fűznek akkori kisbojtárosokhoz. És azóta is vallom – nem csak én –, a Kisbojtárok, Százszorszépek, Tátikák, Pitypangok, Barkócák, meg az IKSZ-ek, GIMISZ-ek (a lista nem lesz teljes, annyi hely nincs a lapban) közösségformáló vezetői, magukat formálni hagyó tagjai a hazai magyarság megmaradásának zálogai! Iskoláinkkal, működő gyülekezeteinkkel és felnőtt öntevékeny mozgalmi embereivel együtt. Ők azok az óriások, akik vállán áll a honi magyar politika, közélet és egyáltalán a jövőnk. Aki a közéletben ezt nem tudja, szedje a sátorfáját, mert nem való oda. Mindezek után kertelés nélkül, annál őszintébben válaszolom meg a Csemadok által a cikkben meg nem válaszolt kérdést: a Kisbojtárt azért nem hívták meg, mert az alapító Hégli házaspár fia, Dusán (akit tavaly másodszor menesztettek az Ifjú Szívek igazgatói székéből, de máig művészeti vezetőként és koreográfusként dolgozik) nyíltan politikai szerepet is vállalt. Hégli Dusán nem titkolta, hogy a Híd szakmai tanácsadója (bár nem képviselő és nem is köztisztségviselő). S ez a „hidasokat” nem éppen kedvelő Csemadok-vezetőség számára zsenáns. Ez van, kedves párkányi barátaim – nem kell szeretni sem a Hidat, sem annak politikai szereplőit, sőt Hégliéket sem kötelező. De akkor elő a farbával, tessék ezt mondani, és nem határozatokra, jegyzőkönyvekre és névtelenségre hivatkozva maszatolni az újságírói kérdések után. A ki nem mondott motiváció még motiváció marad, ha tudat alatti is. És igenis, rossz motiváció. A Kisbojtár 30 év alatt elvitte Párkány hírnevét egy-két helyre országhatáron innen és túl. A várost, annak magyar kultúráját képviseli, magas színvonalon, még ha közvetlen fenntartója nem is a Csemadok. Egykori kisbojtárosok számos Csemadok-csoportban folytatták tovább. Cseperedő vagy már felnőtt gyerekeik a magyar iskolák létszámát növelték, sokan máig verik a csizmát, megszólaltatják a szárazfát, vagy útjuk a színjátszókhoz, karénekléshez vezetett tovább. A csoportnál tartást és hatalmas élményeket kaptak az évek alatt több százan. S most néhány tucat gyerek szívvel-lélekkel köszöntené a kultúraktív csemadokos néniket, bácsikat. Mi az akadálya? Mi a fenét keres ez a „nemszeretem” a honi magyar kultúrában? Ki a fenét érdekel, hogy volt politikai párt, amelyik a Csemadok struktúráin szerveződött. Talán fontosabb, hogy a Tompa Mihály napokon a hidas Simon Zsolt és az emkápés Bárdos Gyula egymás mellett ül, támogatva a rendezvényt. Helyi és országos megmozdulásokon, ahol nem a politika a tét, vajon ki a fenét érdekel valaki pártállása? Amikor a kilencvenes évek elején a kisgazda Torgyán lelibsizte Orbán Viktort, ő a Fidesz kongresszusáról üzent neki: „Elnök úr, a mi polcunkon a Led Zeppelin és a Muzsikás lemezei szépen megférnek egymás mellett?” A szlovákiai magyarokén nem? A párkányiakén nem? Ez az, amit nem hiszek el. Inkább hiszem azt, hogy a hasonló meg nem gondolt gondolatok jobban ártanak közösségünknek, mint száz nacionalista politikus ostoba törvénykezése. Ez az az eset, amikor nem beleszaladtunk a pofonba, hanem magunknak osztottuk ki. És nem elfogulatlanul: az írás nem azért született, hogy durci-burcit játsszunk az általam is tisztelt emberekkel, hanem azért, hogy egy – szerintem – normális helyzet álljon elő egy szép születésnapon.