Magamról és másról gondoskodni

Számtalan gondolat kering a közösségi médiában arról, hogy milyen új, forradalmi módszerrel, önsegítő tanfolyammal, akár könyvvel lehet az ehhez hasonló érzéseket feldolgozni. Az egyik kedvencem, amikor „a felhők felett most is süt a nap” nesze semmi, fogd meg jól gondolatokkal próbálnak erőt pumpálni abba, aki okkal éli meg a felhőt végérvényesnek és a napsütést elképzelhetetlennek.

Rengetegszer hallom azt, amikor valakivel segítőként dolgozni kezdek, hogy „de hisz nekem amúgy jó életem van, nem tudom, miért sírok ennyit”. Aztán mikor türelemmel bontogatjuk a részleteket, milyen is valójában a jó élet, bizony kiderül, hogy talán kívülről az adott életben valóban meg lehetne találni az örömöt, ennek azonban egy-egy feldolgozatlan trauma, az érzelmi támogatás, a biztonságos kötődés hiánya útját állja. S mivel enélkül csak magunkra számíthatnánk, önmagunk lehetnénk saját támaszaink, ha az önismeretre, az öngondoskodásra nem szánunk időt, bizony ennél a pontnál is kilendülünk.

Visszatérve a saját mumusaimhoz, amelyek azt a bizonyos képletes napsugarat nem engedik a felhők közül kiszabadulni, hetekig nem voltam hajlandó tudomást venni a nem jól vagyok állapotomról, és nem akartam időt szánni arra, hogy egyedül, a saját, már megtapasztalt és bevált módszereimmel belemerüljek a miért is nem vagyok jól kérdéskörbe.

Végül fel kellett ismernem: a saját magamra szánt minőségi idő és a mentális egészségem megőrzéséhez fontos alkotóelemek nélkül nem leszek jobb kedvben. De a legfontosabb, hogy merítenem kell abból, amit eddig megtapasztaltam magamból, a személyiségemből, mik is a valódi szükségleteim! S most nem azért hanyagoltam el, mert annyi a munkám, hanem mert figyelmetlen voltam.

A héten találkoztam a barátnőm csodálatos, energikus, mosolygós, okos anyukájával, aki épp az unokával töltött néhány óra után volt. Elmesélte, csodálatosan érezte magát egy gyógyfürdőben, ahova kezeltetni ment az egészségügyi problémáit. Kérdésemre, talált-e barátokat, kifejtette, hogy tudatosan nem zárkózott el senkitől, de ő az egyedüllétet kereste, azt is élvezte a leginkább, saját kis sétákra indult, hogy felfedezze a fürdővárost, vagy épp élvezte a könyveit. A pihenés számára pont „csak” a saját szükségleteire való odafigyelést jelentette. Óriási dolog ez. Nyugdíjasként negyvenöt évnyi szolgálatot a család felé, mindennapi mintát néhány hétre letenni – ennek a megélése, mint az öngondoskodás magas szintje, lenyűgözött. A

heti másik tudatos felismerésem pedig a családomban történt. Aki rendszeresen olvassa az írásaim itt a lap hasábjaiban, az tudja, anyukám súlyos betegséggel küzd. Ápolásra szorul, amelyet a férje, a gyerekeim nagyapja lát el. Édesanyám csodával határos módon a nyár folyamán aktívabbá vált, mintha visszanyerte volna a motivációját, hogy kapcsolódjon a szeretteihez. Ennek eredménye, hogy a papa kis időre még megtapasztalhatja a közös napok nyugalmát, az összetartozásunk pici bizonyítékait. A nevelőapám anyuval együtt, a gondoskodás áldozata ellenére, mintha kivirult volna. Többet mosolyog, pozitívabb, talán mert tudtak színt csempészni a napokba. A délutánokat valamelyik gyerkőcnél töltik, fagyizni járnak, a televízióban számomra ismeretlen török sorozatokat néznek. Jönnek, aztán, ha mama elfárad, papa kézen fogja, vigyázva lépteit, mert bizony az egyensúlyt megtartani már nehéz, és lassú tempóban elballagnak. Nézem őket, ahogy az udvaron távolodnak, egy pillanatra meghatódom, papa integet felém. Végtelenül büszke vagyok a férfira, akit anyukám mellé rendelt a sors, hogy ilyen alázattal viseli a gondoskodás minden terhét, és örömmel dicsekedi el, ha anyu bármit megcsinál, elvégez.