Libabőr

Félidőnél járhatott a szarvasbőgés, amikor Bandika és Ervin összetalálkoztak a Rettenthetetlen rókagombához címzett falu széli kiskocsma előtt. Az eső ugyan szakadt, de azért megkérdezték egymástól, hová mennek, és mivel kiderült, hogy mindketten ugyanoda, megnyugodva foglalták el megszokott helyüket a sarokasztalnál. Az idei strandszezonnak már vége, az indián nyár viszont a bátrabbaknak okozhat még meglepetést, recsegte a rádió, majd bejelentették, hogy elolvadt a Schneeferner nevű gleccser a Bajor-Alpokban. Közvetlenül utána a Nincsen a világon című dalt kezdték játszani az Amorf Ördögöktől. Bandika a légybélfoltos ablakon keresztül még egyszer nyugtázta, hogy esik, aztán rátért a lényegre. A művészet csak addig lehet igazán önmaga, amíg egyesíteni tudja a szépséget és a becsületes inzultust, írta hatvankilencben Mészöly Miklós. Nekem ezzel tulajdonképpen semmi bajom, de ugyanő másutt azt írja, hogy a rend nem önálló kategória, nem eredendő, nem statisztikai átlag, hanem az érvényesülő-működő normák viszonylata, meg hogy folyamat nélkül a normák sem önálló kategóriák, nélküle csupán önmaguk lehetőségei. Igaza is van – bólintott Ervin, és lerakta az asztallapra a két poharat. Néha én is úgy vagyok reggel, hogy eltervezek valamit, aztán nem látok hozzá mégsem. Meghagyom lehetőségnek, és pont ettől nyugszom meg. Sokszor jobban, mintha megcsinálnám. Ez meg hogy lehet? – érdeklődött Bandika olyan ábrázattal, mint aki későn vette észre, hogy rossz vonatra szállt. Próbálok végig tekinteni a folyamaton, ennyi az egész – magyarázta Ervin. Ha megcsinálom, utána eszembe jut, hogy meg kéne csinálni még emezt is, meg amazt is. Hajszolom a teendőket, ők meg behúznak a csapdába. Onnantól kezdve pedig már nem tudok rendesen figyelni a világra, hiszen azzal vagyok elfoglalva, hogy a teendőmet a tőlem telhető legjobb módon elvégezzem. Ne is folytassa, teljesen libabőrös lett a hátam – nyúlt a zsebébe a cigarettás dobozért Bandika. Elújságolta, hogy nemrég Magyarországon járt, és már csak olyan cigarettát tudott venni, amelyiknek a csomagolása teljesen fekete volt, mindössze egy tönkrement tüdő díszítette. Száz éve pedig még mindenki cigarettával a szájában fényképezkedett. Mit száz, ötven éve is, bizonyos helyeken pedig máig – pontosított Ervin. Egy darabig hallgatták a híreket, aztán ugyanő folytatta ismét. Arról bezzeg nem beszélnek, hogy a rizling idén olyan, mint a főnixmadár. A nagy nyári aszályban megvastagodott az aprócska bogyók héja, a szeptemberi esők pedig ennek köszönhetően nem tudták kipukkasztani. Megszívta magát, és nem is rohad, bár hozzá kell tenni, hogy a lényeredék nem döntöget rekordokat. Elmondhatjuk tehát, hogy a célegyenesben összeszedte magát, vagyis az idei nehéz terepen is bizonyított. Nem kellenek nekünk rekordok, azokból csak a baj van, legyintett Bandika, és ismét megállapította, hogy esik. „A működés a létezés mimikája; ami mozdulatlan, annak nem harmóniája van, hanem állapota” – mondta erre Ervin, ismét Mészölyt idézve. Bandika úgy tett, mintha nem hallotta volna, közben majd szétvetette az ideg.

A szerző a Vasárnap munkatársa