A holdfény árnyékában

Bandika örült a hírnek, Ervin már kevésbé. Sosem értettem a svédeket, magyarázta Bandika. Azt viszont elismerem, hogy jó kályhákat gyártanak. Egy svéd öntvénykályha, kedves barátom, képes bearanyozni a telet. Borzasztóan hasznos jószág. Néha nyáron is hozzányomom a hátam, mert akkor meg kellemesen hűt. Mostanában az tesz boldoggá, ha egyszerű dolgokat látok, és megfigyelhetem egyszerű működésüket. Szeretem megtapasztalni, hogy nem kellek ehhez se, meg amahhoz se, hisz működik magától. Maga hogy van ezzel?

Ervin éppen a gyökérpipáját tisztogatta, de még nem gyújtott rá, mert nem találta elég hűvösnek az időt a latakiás dohányokhoz. Kezdem úgy érezni, hogy az emberiségnek már csak napjai vannak hátra – nyúlt a piros termoszért. Ezt miből szűrte le? – kérdezte érdeklődve Bandika. Ervin nagyot sóhajtott. Egész éjszaka nem tudtam aludni, mert Mike Oldfield slágere járt a fejemben, a Moonlight shadow. Körbe-körbe. Magyarul ugye azt jelenti a címe, hogy holdfényárnyék, hát kinéztem az ablakon, vet-e a holdfény árnyékot 2022-ben. Hát úgy láttam, hogy nem vet, vagyis művészi túlzásról van szó. Visszaaludni nem tudtam, hát betettem a DVD-lejátszóba a Hét év Tibetben című filmet, Brad Pitt-tel a főszerepben. Persze a felénél elaludtam. Arra keltem, hogy a kutya kaparja a bejárati ajtót, kilenc óra, a postás meg a kapuban beszélget a szomszéd Aladárral, aki bizonygatja neki, hogy itthon vagyok, csak csengessen bátran és sokáig. Hát így vagyok én ezekkel a dolgokkal, bólintott Ervin, majd óvatosan belepakolt a teájába egy kanál mézet.

Nem hogy maguknál nem is szól a csengő már vagy hét éve? – kérdezte Bandika. Hát ez az, bólintott vészjóslóan Ervin. Na és mit akart a postás? Ervin erre elmesélte, hogy már indult volna kifelé, amikor megcsörrent a telefonja, és egy kedves hangú hölgy szlovákul kezdett neki beszélni az úgynevezett zöld energiáról. Hosszan és kellemesen magyarázta, hogy ha három euró harminc centtel megemelik a havi villanyszámlámat, azzal segítek a bolygónak a túlélésben. És hogy ehhez most nem is kell semmit aláírni, elég, ha azt mondom, igen, akarom. Bandika az asztalra csapott, hogy majdnem felborult a termosz. Remélem, elküldte őket a jó büdös bambuszzokniba! Ervin felemelte repedt lapáttenyerét, és intett, hogy más stratégiát választott. Férfiember nehezen mond nemet ilyen kellemes hölgyhangnak, hát bemondtam, hogy szeretném még az ajánlatot átbeszélni a feleségemmel, aki valószínűleg nem fogja megengedni. Erre bemondta, hogy szerinte a feleségem sem akarhat olyat, ami a környezetnek nem tesz jót. Hát tetszik tudni, milyenek a feleségek – válaszoltam hivatalos hangon, aztán erre elnevette magát. Mondtam, hogy küldje el mindezt e-mailben, majd két karácsony közt elolvassuk. Ilyen hosszú távra tervez? – kérdezte a fotelba visszasüppedve Bandika. Az előbb még azt mondta, már csak napjaink vannak hátra. Ervin komoly képet vágott, és rumotlöttyintett a teájába. Nem magunkra értettem, hanem az emberiségre. Mit nem ért ezen?

A szerző a Vasárnap munkatársa