Levélféle I. M.-nek

És micsoda plakátot! Megindítóan giccseset. Igor Matovič, ön ott, a lépcsőkön úgy festett, mint egy újkori Don Quijote, vagy még inkább, mint egy pankrátor – ahogyan találóan egyik újságírónk nevezte –, esetleg Gogol, Hašek, Bernard Shaw tollára való ámokfutó. Elnéztem önt a tévében, és hirtelen megszántam – nem önt, hanem magunkat, hogy egy ilyen ember szeret bennünket, olyan „szeretettel”, amitől lúdbőrösek leszünk.

Elnéztem önt, ahogy ott „koldul”, illetve „árusít” szeretetet a parlament lépcsőin, s képzelje, elképzeltem magam az ön helyébe. Elképzeltem, hogy a törvényhozás tisztes tagja vagyok, állok a lépcsőkön, és nyakamban lóg – ahogyan Pilinszky János mondaná – a rövid „életrajzom”, az én szerető piros szívem külső másán hirdetve, mennyire szeretem „a mi magyarjainkat”, a mi kiskorú, másodrendűvé degradált polgárainkat, a mi tulajdonunkat és szolgáinkat, holott tudom, hogy az ember nem szolga, nem állat, nem magántulajdon, nem zsákmány, nem túsz, hanem lélek – ezért nem lehet kiszolgáltatva sem a másik ember kénye-kedvének, sem az államnak; igen, tudom, hogy az ember csak Teremtője szabadságában nyerheti el és őrizheti meg emberi méltóságát.

Én, Kulcsár Ferenc, alias Igor Matovič, állok a lépcsőkön, és szégyellem magam Júdás-csókom miatt, mellyel elárultam a szabadságot és a szolidaritást, szégyellem magam önmagam miatt, mert aznap az egyik újságban Orbán Viktort Ján Slotához hasonlítottam, holott én vagyok hasonló a szlovák pártvezérhez, hiszen mindketten azon vagyunk felháborodva, hogy néhány polgárunk képes lenne felvenni ősei nyomán a magyar állampolgárságot, mintegy lelkileg is kötődve nemzetéhez. Igaz, Slota gyűlöletből van felháborodva, én pedig szeretetből – de a végeredmény ugyanaz: szent okokból mindketten meg akarjuk ezt akadályozni.

Én, Igor Matovič, állok a lépcsőkön, mint egykor a magyarok József Attilája a rakodópart alsó kövén – igaz, ő ült –, s rendezni igyekszem közös dolgainkat, de nem megy, mert valamiért ki nem állhatom a magyarok szabadságszeretetét, 1848-ukat, 1956-ukat, a berlini fal lerombolásához s így Európa egységesítéséhez való bátor hozzájárulásukat, miközben én csak kuksoltam, s a pénz istene, Mammon járt az eszemben.

Én, Igor Matovič, állok a lépcsőkön, és szégyellem magam, mert nem kérdeztem meg egyetlen szeretett magyar honfitársamat sem, szeretné-e – s ha igen, miért – felvenni a magyar állampolgárságot, pedig az ő képviselőjük – is – vagyok. És azért is szégyellem magam, mert még mindig nem helyeztem hatályon kívül a Beneš-dekrétumokat, mely az én szlovákiai magyarjaimat háborús bűnösöknek nyilvánította. Amiatt is restelkedem, hogy 1945 után faji imperializmustól indíttatva kitelepítettük, áttelepítettük, kifosztottuk szeretett magyarjainkat – nyilván az ő jól felfogott érdekükben –, bezárva iskoláikat, betiltva újságjaikat, erőszakkal reszlovakizálva őket, s én mindezért még nem kértem tőlük bocsánatot. S azért is vérzik a szívem, hogy Slotáék kicsikarták az én magyarjaim nyelvhasználatát korlátozó nyelvtörvényt, bizonyos esetekben pénzbírsággal sújtva őket, s én, Igor Matovič honatya ugyanezt a bírságolást támogatom.

Bánt, hogy én, Igor Matovič még mindig nem töröltem a Szlovák Köztársaság preambulumából a „mi, szlovák nemzet” formulát, holott én, a Szabadság és Szolidaritás pártja által honatyává lett honatya tudom, hogy ennek így kellene hangzania: „Mi, Szlovákia polgárai”; mert az előző, valóságot meghamisító formula szerint az én szlovákiai magyarjaim másodrendű állampolgárok.

Én, Igor Matovič amiatt is szégyenkezem, hogy a Smer és az SNS ráerőltette az iskolákra a himnuszunkat hétköznapivá szürkítő himnuszhallgatást: hogy megmutassák az én szeretett magyarjaimnak, ki az úr Szlovákiában. Igaz, ezt a törvényt is megszavaztam, bár az egyik újságunkban Ján Slotát „primitív bujtogatónak” neveztem.

Én, Igor Matovič, állok itt a szeretetplakáttal a nyakamban, és szívemben a gyanúperrel, hogy voltaképpen én nem is szeretem a szlovákiai magyarokat, sem a szabadságot, sem a szolidaritást. Úgy érzem, én csak a zűrzavart, az árulást, az anarchiát szeretem, mert jobb nekem a rossz, mint a jó. Képmutató lennék, kaméleon, köpönyegforgató? Lehet, hogy nem is Igor Matovič a nevem, hanem Ján Slota? Szeretett magyarjaim, segítsetek! Hirtelen elbizonytalanodtam.

Kulcsár Ferenc