Levélféle a magyar válogatottnak

„Mi Őfelsége első Fülig Jimmy írjuk eztet kelt mint fent saját kezünküleg uralkodásunk első évének sorskegyelméből valamelyik napján.” Így jó lesz? Szóval. Kedves fijjug! A pénteki román–magyar világbajnoki selejtező előtt szeretnék néhány szót szólni hozzátok. Néhány biztató, baráti szót. Na, nem kell félni, nem lesz itt semmi melodráma! Kelt mint fent. Szóval. Az a helyzet, fiúk, hogy én már hetek óta erre a meccsre készülök. Vagy talán nem is hetek, hanem hónapok óta. De lehet, hogy erre a meccsre készültem egész életemben. Gyerekként mindig arról álmodoztam, hogy egyszer egy rohadtul fontos mérkőzésen pályára lépek a magyar válogatottban, s az utolsó percben megszerzem a győztes gólt. Zötyögve utaztam a kassai TJ VSŽ edzéseire, bámultam ki a villamos ablakán, és ilyesmikről ábrándoztam. Mi leszel, ha nagy leszel, fiam? A magyar válogatott középcsatára! Nem lettem az. Nem volt hozzá elég tehetségem. Nektek viszont van! Nektek megadatott a lehetőség, fiúk! Íme, itt egy rohadtul fontos válogatott meccs. Csak győzni kell! Taktikai tanácsot nemigen adhatok nektek, mert úgy járnék, mint Karinthy káplárja. Ismeritek a sztorit? Katonaságon célozni tanulnak a béna újoncok, a káplár szidja őket, mint a bokrot, aztán kikapja az egyik csávóka kezéből a puskát, „ide nézzetek!”, kiáltja, céloz, lő – és nem talál; egy pillanatra zavarba jön, aztán odafordul az egyik újonchoz, és fölényesen odasziszegi: „Így lősz te!”; megint céloz, megint elhibázza, odafordul egy másik gyerekhez: „Így meg te!”; végül kilencedszer talál, akkor aztán önelégülten körülnéz: „És így lövök én!” Úgyhogy a taktikát meg a kivitelezést inkább rátok hagyom. Csak arra ügyeljetek, fiúk, hogy a győzelem meglegyen. A többi már részletkérdés. De nem sürgetlek benneteket, dehogyis! Ma például pihenhettek. Holnap is. Holnapután is. Csak pénteken tegyétek oda magatokat, oké? Úristen, fiúk, ha tényleg… Ha nyerünk… Nem is tudom… Veszek nektek egy üveg pezsgőt, és közösen elénekeljük a „Lulu, ha visszatérek Fidzsiről” című népszerű slágert, jó? Vagy amit Fülig Jimmy ajánlott ilyen különleges alkalmakra: „ünnepélyesen kivárjuk a takarékossák jelképére képező szivarkázást.” Ez így oké? Nem tudom, olvastátok-e, Mészöly Kálmán mit üzent nektek a Sport Plusz hetilapban. Hogy ne legyetek „beszart zoknik”, hanem „álljatok oda és mutassátok meg nekik”. Ez lesz a feladat. Odaállni, megmutatni. Nem pedig gyáván elslisszolni valami hátsó bejáraton, abban a gyönyörűszép meggypiros uniformisotokban!Kedves Ádám, Gábor, Balázs, Szilárd, Attila, Richárd, Gábor, Tamás, Zsolt, Zoltán, Vilmos, Balázs, Ákos, Tamás, Vladimir, István, Gergő, Péter, József, Dániel, Krisztián, Imre és Ádám! Csak annyit kérek: ne hozzatok szégyent a címeres mezre! Küzdjetek az utolsó leheletig. Nemcsak magatokért. Értünk is. Kassai, komáromi, kolozsvári magyarokért. A becsületünkért. A méltóságunkért.Ja, bocs, azt ígértem: semmi melodráma. Hát jó. Annyit azért elárulok: ott leszünk veletek. Azt mondják, a magyar foci egy lyukas garast sem ér. S ebben van is némi igazság. Mi mégis ott leszünk Bukarestben. Megyünk Dunaszerdahelyről, megyünk Somorjáról, megyünk Komáromból. Innentől kezdve rajtatok a sor, fiúk! Én sem adhatok nektek bölcsebb tanácsot, mint amit Bill Shankly javasolt egyszer a liverpooli játékosoknak. Ha nem tudtok mit kezdeni a labdával, rúgjátok az ellenfél kapujába – a többi lehetőséget majd később megvitatjuk. Ti is ehhez tartsátok magatokat, fiúk! „Maradtam sajátúlag is kelt most lent”: Gazdag József P.S.Mindent bele!