Letört bennünket a doppingbotrány

Hát újra itt vagyunk az olimpiai döntőben! Hiába próbáljuk kirekeszteni a fejünkből ezt a "Dream Team-szöveget", hiába nem olvassuk a külföldi újságok ömlengéseit, azért csak-csak érezzük, hogy jók vagyunk, és ezt az olimpiai bajnoki címet csak elveszíthetjük. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkit lazán megvernénk, az oroszok ellen sem volt könnyű a meccs, sőt... Idegeskedtünk is, ami abban nyilvánult meg, hogy nem fogadtunk szót Szecskának, azaz Szécsi Zolinak. Kapusunk ugyanis azt kérte tőlünk, senki se vállaljon többet magára a kelleténél védekezésben, ne csapjon át a lelkesedés káoszba.

Dobtam két gólt, meg egy olyan kapufát, amihez semmi köze nem volt Makszimovnak - de nem ez volt az egyetlen kapufánk, Biros "Fácánnak" is akadt egy bombája, amely kis híján eltörte a felső lécet.

Szóval, idegesek voltunk, elvégre ez egy ki-ki mérkőzésnek számított.

Az oroszok talán a legerősebb ellenfeleink, fizikailag feltétlenül. Jó, hogy túlvagyunk rajtuk, két győzelemmel. Azt hiszem, Csomakidze kipontozódása volt a találkozó kulcsmozzanata.

Na, most pedig térjünk át arra, amit már napok óta foglalkoztat bennünket, és engem személy szerint is. Mert nem lenne igaz, ha azt mondanám, nem foglalkoztatnak a magyar csapaton belüli doppingügyek. Ugyanis nagyon rosszul esik valamennyiünknek, hogy másképp néznek ránk a többi ország olimpikonjai... Roppantul szurkoltunk a magyar egyéni sportolóknak, önfeledten ünnepeltük az atlétikai aranyérmeket is, aztán azóta döbbenten állunk az események előtt. Igenis, foglalkoztat bennünket az ügy, és lehet, hogy a játékunkon nem látszik meg, de ezzel az erővel meg is látszódhatna.

Most már csak abban bízom, hogy a magyar közvélemény nem a botrányok, hanem az aranyérmek alapján ítéli meg a magyar olimpiai csapat teljesítmélnyét.