Leporolt régiség mint újdonság

Főleg azért, mert a rendszerváltás óta a bársonyszékben ülők „ága-zatmegváltó” ígéretei rendre nem valósultak meg. Nincs értelme elemezni az eltelt tizenvalahány év történéseit, de egyet nem árt tudatosítani: annak ellenére, hogy az ágazat eladósodásához hozzájárult néhány kinevezett kórházigazgató hozzá nem értése, tegyük fel, hogy több száz (?) orvos gyógyszerfelírási (rossz) szokása is, ám a milliárdos hiányért a kormány(ok) átgondolatlan egészségpolitikáját terheli a felelősség. A választások előtt Rudolf Zajac keményen bírálta a tárcavezetők hozzá nem értését, s nem tagadta, majd ő megmutatja.

Most mutatja, s az orvosok, az ápolók, az egészségügy megannyi szürke katonája nem tapsikol örömében. S nem örvend a beteg sem, mert úgy érzi, rajta csattan az ostor, az ő zsebébe nyúl a miniszter, s onnan akarja elővarázsolni az ágazat működéséhez szükséges anyagiak egy részét. Ezért duplán fizetteti meg vele, hogy volt bőr a képén, és mert orvoshoz menni, ne adj’ isten, műtétre befeküdni a kórházba, s arcátlanság az is, hogy orvosságra is szüksége van! Nem számít, hogy az egészséges emberre az egészségbiztosító évekig egy fillért sem költött, tehát ha volna számlája, a befizetett biztosítási díjból szép summa gyűlt volna össze, pardon nélkül hozzá kell járulnia a költségekhez. A szolidaritás elve alapján, az egészségbiztosításán keresztül az anyagilag rászorulókéhoz is, hiszen a miniszter úr szociálisan érzékeny! Hogy ki dönti el a rászorultságot, arról senki sem beszél. Mellesleg arról sem, hogy bizony harmincvalahány évvel ezelőtt a kórházban kezelt idős emberek öregségi járadékából a nyugdíjat folyósító szerv levont egy bizonyos összeget, vagyis kevesebb nyugdíjat kapott kézhez. Ergo: Rudolf Zajac újítása egy leporolt régiség. Azzal a különbséggel, hogy átvállal olyan lépést, amelyet a szociális ágazatnak kellene. Abból csinálnak a hivatalnokok rászorulót, aki meghálálja. Esetleg majd pofa szerint megy ez is – állítják sokan.

A pofa szerinti elbírálástól az egészségügyi dolgozók is tartanak. A miniszter ugyanis bejelentette, ideje megreformálni az ágazat bérrendszerét, véget kell vetni annak, hogy az életkortól függjön a fizetési boríték vastagsága. A kórházigazgatók, illetve az intézmény menedzsmentje döntsön a jutalmazás mértékéről, keressenek csak sokat a jók, a rosszak viszont keveset – hangoztatja a miniszter. „Az elképzelés pazar, a véghezvitel kérdéses. Félő ugyanis – mondott véleményt nem kis keserűséggel a hangjában egy főorvos –, hogy újra eljön a talpnyalók ideje. Nem mintha eddig nem az kapott volna jutalmat, aki benyalt az igazgatónak, aki mindig egyetértett vele, akinek nem volt önálló véleménye... De a gerinces orvosok néhány száz koronáért nem alázkodtak meg. Most viszont a létünk kerül veszélybe. Akivel a kórházvezetés ki akar szúrni, ezentúl megteheti. Nem is olyan régen a párttagok eleve magasabb alapbért, jutalmat kaptak, ezentúl a főnökök kegyeltjei lesznek a kiváltságosak. Valaha épp ezért hagytam el az országot, ám jött 1989. Hittem abban, hogy néhány éven belül kizárólag a szakmai rátermettséget, a tudást értékelik majd Szlovákiában is. Reméltem például, csak azok tanulhatnak tovább, akik sikeresen felvételiznek, nem pedig azok, akik szülei lefizetik az egyetemi méltóságokat. Hogy megszűnik a korrupció, a sógorság-komaság, s nem annak munkáját ismerik el, aki úgy tesz, mintha dolgozna. Végre nem a vezetők kegyeltjeié, netán (ivó)cimboráié, a bólogatóké lesz a világ... Tévedtem, és noha főorvos vagyok, kórházat cserélek. Országot is, mert szeretem tudni, hogy kizárólag a munkám minőségétől függ a bérezésem, nem pedig a fizimiskámtól.”

Az ágazat dolgozóinak szinte egybehangzó véleménye szerint nem lehet a miniszter annyira naiv, hogy azt gondolja: az alkalmazottak ilyen vagy olyan érdekképviselete kiharcolja a bérek igazságos elosztását. Ki vállalná a „hatalommal való ellenszegülést”, amikor tudja: tartania kell majd a bosszútól. Nem csoda, hogy „teli pofával” tiltakoznak az ellen, hogy pofa szerint bérezzék őket.