Lehet a remény a politika lényege?

Szlovákia köztársasági elnökének megválasztása óta folyamatosan szembe kell néznie azzal, hogy támogatói nem pusztán egy sikeres szlovák politikust látnak benne, hanem hajlamosak a teljes közép-európai régió reménységeként tekinteni rá. A New Yorker decemberi cikke arra kívánt rávilágítani, hogy miközben a győzelmét magyarázó kommentárok egyszerre beszéltek meglepetésgyőzelemről, illetve a liberalizmus győzelméről, a valóságnak talán több rétege van a túl egyértelmű magyarázatoknál. Čaputová valójában nem a liberalizmust vitte győzelemre egy visegrádi országban, hanem azt a törekvést, amely úgy tekint a politikára, mint egy komplex párbeszédre az értékekről és a közös célokról. Čaputová elnöki kampányának meghatározó eseménye volt, amikor az azonos neműek örökbefogadási lehetőségéről úgy nyilatkozott, hogy minden szerető szülő jobb megoldás egy gyerek számára, mint az árvaság. Čaputová – az értékrendszerében sokszor konzervatívnak címkézett közép-európai térségben – vállalta a fentebb említett választ.
Miközben a szlovák társadalom is megosztott e kérdéskörben, mégis díjazták a politikus őszinteségét és nyitottságát.

Az államfő csupán 2018 óta ismert a szlovák politikai életben, abban az évben, amikor Ján Kuciak oknyomozó újságíró és barátnője meggyilkolását követően az ország komoly politikai válságot élt meg. A kettős gyilkosság lemondásra kényszerítette Robert Fico miniszterelnököt, emellett a társadalomban megerősítette a korrupció elleni fellépés igényét. A köztársasági elnök akkor úgy fogalmazott, Szlovákia útelágazáshoz érkezett: vagy a társadalomban meglévő frusztráció marad fenn, vagy a változás akarása lesz a meghatározóbb. A frusztráció oka abban is keresendő, hogy a bársonyos forradalom óta eltelt harminc év Szlovákiában sem volt mentes a teljesítetlen ígéretektől, bár a szlovák gazdaság kifejezetten jól teljesít – különösen a kilencvenes évek adataival összehasonlítva –, de az OECD Better Life Index összehasonlításában számos területen továbbra is az átlag alatt maradt. Csehország előtte szerepel ezen a listán, ám Lengyelország és Magyarország is alacsonyabb számokat produkál, mint Szlovákia.

A rendszerváltás évfordulóján mondott beszédében Čaputová elismerte, hogy komoly pozitív változásokat hozott az átalakulás, de a szlovák társadalomban mégis sokan küzdenek megélhetési nehézségekkel, nem kevesen érzik úgy, hogy a méltóságukat és a jogaikat nem tartják maradéktalanul tiszteletben. A köztársasági elnöknek ezért nem meglepően az a határozott vállalása, hogy empatikus vezető kíván lenni. Nem véletlenül szakosodott a környezetvédelmi ügyekre a jogi diploma megszerzése után. Úgy nyilatkozott élete ezen időszakáról, hogy az aktivista ügyvédi munka megértette vele a hatalom működését, valódi természetét. Talán ezek a tapasztalatok is közrejátszottak abban, hogyan tekint saját köztársasági elnökségére. Az államfői tisztség kevés valódi jogosítványt jelent, de arra módot ad, hogy ráirányítsa a figyelmet egy-egy kérdésre. Čaputová ezt a lehetőséget ragadja meg, amikor átláthatóságot és igazságot vár el a Kuciakgyilkosság felderítése során. Elnöki pozícióját felhasználva kíván a remény megtestesítője lenni, de ahogy ő fogalmazott: „Ennek a reménynek a valóságban kell gyökereznie. Ami azt jelenti, ha azt látom, hogy a társadalomban negatív dolgok történnek, akkor kimondom, megnevezem őket. És közben megoldásokat is ajánlok, vagy a megoldáshoz vezető lehetséges ösvényeket”. A rendszerváltás óta eltelt harminc évben sokan ígértek már reményt Közép-Európában és sokszor csak a reménytelenség maradt utánuk. Éppen ezért annyi már most biztos, hogy Čaputovának tökélyre kell fejlesztenie a gúzsba kötve táncolást, mivel érdemi hatalommal nem rendelkezik. Hogy reményt adjon, ahhoz valós szövetségeseket is találnia kell országhatáron belül és kívül egyaránt.

A szerző az IDEA Intézet elemzője