Légbe feszített csend

Mégiscsak ez érdekel a legjobban. Nyomorvárosban vagyok turista. Átrágtam magam a koldusbédekkereken, de érzékeim maguktól is csalhatatlanul vezetnek. Elkerülhetetlen a nevezetes Kopott sor, érdemes óvatosan de elmélyülten tanulmányozni az agresszív korszak stílusjegyeit viselő Síró közt, a stílkeveredés gyöngyszemét az Óbégató zugot és az átmeneti korszak emlékét őrző Bömbölő sarkot. A fülsiketítő séta a Pityergő-háznál ér véget, minek falát az Üvöltő Koldus domborműve díszíti. Miután a sivítás felszeletelt, a harsogás belénk hasított és a nyomor fazekának súlyos fedője alól előpuffanó hörgés átpasszírozott magán, belekábulva a dobhártyaszaggató rimánkodásba a Fonnyadt utca szűken kanyargó, kongó falai között találjuk magunkat. Megrendülten szlalomozunk a földön kuporgó, kopasz tarkójuk fölé nyújtott kezükben üres, műanyag söröspoharat tartó emberkupacok között. A Fakó kapun keresztül a Szerencsétlen térre jutunk, középen lustán magasodik a rezignált stílusú Szent Tenyér-templom. A templom körül párálló kabátokban, égő szemekkel állnak egymáshoz szorított vállal a karjaikat furcsa szögekben emelő, tenyerüket lazán ernyedő vagy mereven feszülő ujjaikkal sugarazó konok várakozók. A Nyüszítő sétányon eljutunk a Reménytelenség-palotához, melynek árkádos belső udvarán egyedülállón keveredik a kókler és puritán iskola megannyi módszere. Ruharángatók, árnyként követők, fülbe kuncsorgók, falhoz lapulók, mosolyba veszők, idegesítőn téblábolók, harsány tudományukat zajba, hadonászásba, vonaglásba produkálók és szinte titokban, észrevétlenül koldulók egyaránt megférnek a tömegben. Az Áporodott bűz és az Ételmaradék komor, riasztó zsákutcáiba éppen csak bepillantva tovább sietünk az Ismétlődő elesettség új telepei felé, mikor megtorpanunk, mert útikönyveken kívül találjuk magunkat. A véletlen nem létező határán állt az öreg, mocskos kabátban, gyér szakállal. Nem kerestem benne a szentet. Álla alá szorította pikkelyesre pattogott lakkozású hegedűjét. Széles mozdulattal meglendítette vonóját, és a melódiába feledkezve, ritmusváltásokkal, érzékeny szünetekkel játszani kezdett. Vonója nem érte a húrokat, látható volt a zene. A vonó alatt görgetett levegő rajzolta átlátszón és némán a muzsikát. Mintha létezne csoda. Vakvilágosodás. Otthon a papírra borultam, és írva fakadtam.