Le lecteur de balekség

Budapestről Pozsonyba utaznék, a vonat indulásáig van még tíz percem, veszek magamnak egy mákos patkót száz forintért és egy doboz szőlőlevet (alkoholmenteset, természetesen) kilencvenkilencért, a visszajáró egy forintot nagyképűen elveszem. Sürgősen telefonálnom kellene még, de már csak egy szlovák ötszázkoronásom van, azt meg brutálisan alacsony árfolyamon váltanák be a Keleti pályaudvaron; eldöntöm tehát, hogy inkább beülök a vonatba, és Pozsonyig csakis Umberto Ecóval, pontosabban Antonio Fomez festőművésznek a posztmodern citacionizmus szabályai által bemutatott munkásságával akarok foglalkozni.

Már éppen odáig jutok a könyvben, hogy „Introduction á ľ étude du narrataire”, amikor a kupé ajtaja előtt megjelenik egy alak, és két kezét összetéve, ájtatos hangon pénzt kér: csak száz forintot adj, ennyi hiányzik a vonatjegyhez! A szívem elszorul, Pozsonyban az összes koldus megsüvegel, pont Pesten ne adnék? Most viszont csak ez a nyavalyás ötszáz koronás van a zsebemben, azt azért nem adom. Kínosan mosolyogva megpróbálom kitalálni, hogyan tudnám ezt megfelelően kitálalni, ám nem jut eszembe semmi, jobb híján kinyögöm az igazságot: Ne haragudj haver, de összesen egy forintom van. A „haver” meg sem várja a mondat végét, bólint és távozik. Két perc múlva már odáig jutok a könyvben, hogy „Le lecteur et la critique”, amikor a kupé ajtaja előtt újabb alak áll meg, és két kezét összetéve, ájtatos hangon pénzt kér: csak százhetvenöt forintot adj, enynyi hiányzik a vonatjegyhez! Úristen, gondolom, ezeknek valami maffiájuk lehet itt, az előbb nem adtam, erre felfelé licitálnak, amíg a végén valami Schwarzenegger-fazon egy ezrest nem kér majd tőlem, aztán meg jól összevernek, hogy miért nem adtam hamarabb. Ismét kínosan mosolygok, az arcomról persze leolvasható az előbbi kis maffiás eszmefuttatás, úgyhogy megint csak anynyit mondok: ne haragudj haver, de csak egy forintom van. A „haver” távozik – gondolom, az előbbi haver után –, én meg körülnézek, hol lehet itt segítséget hívni, ha jön a maffia. Nem is kell sokáig várni. A kupé ajtajában – a változatosság kedvéért – megjelenik egy nő. Összeteszi két kezét, de nem mond semmit sem ájtatosan, sem ájtatlanul, mindössze ártatlan szemekkel egy Miki majmot és egy cédulát nyújt felém. Szegeden és Miskolcon, Győrben és Szombathelyen ugyanilyet kínálnak, csak az árak változnak. Ez itt pont ötszáz forintra taksál egy láncon lógatva felkínált kis szőrös állatot. Neki is köszönetet mondok, meg azt, hogy csak egy forintom van. A nő erre eltűnik, nyilván követi két társát.

Végre nagyot zökken a vonat, elindulunk. Éppen belemerülnék a „La représentation du monde chez ľ enfant” kezdetű mondatba, amikor egy alak tűnik fel a kupé ajtajában. Egyenruhát visel, de csak a jegyemet kéri. Megmutatom a „La psychologie de la forme” kezdetű fejezettel együtt. S közben elpanaszolom neki, milyen tortúrák értek indulás előtt. Rám nézett, aztán csak annyit mormolt, hogy aki ilyesmiket olvas, azt errefelé baleknak nézik.