Látom, hogy milyen csodálatos vagy!

A mindennapokban látom az emberi személyiség sokszínűségét, de azzal nem kell foglalkoznom, ami nem érint, ami nincs testközelben, ami nem veszélyeztet, vagy amihez nincs közöm. Bezzeg a munkahelyemen!

Az iskola egy miniatűr társadalmi látlelet. Minden megjelenik valamilyen formában, ami a külvilágban, az iskola falain kívül. Találkozunk barátsággal, őszinte emberekkel, tiszta lélekkel, jóakarattal és gyűlölettel, félreértettséggel, összeesküvésekkel és bizony iszonyatos nyomással, pszichikai bajokkal, egészségügyi gondokkal.

Az iskola oktatói munkáját, a tanárok és diákok képességeit elég egyszerű felmérni, de a nevelői munka eredményessége ennél jóval kevésbé mérhető statisztikai adatokban, ráadásul ezen a területen ritka a katartikus sikerélmény.

Ma reggel, úton a munkahelyemre döbbenten hallgattam az egyik rádióadást, amely arra kérte a hallgatókat, írják meg, egykori diákként mit kellett volna tudniuk. Sorra jöttek a frappáns válaszok, jó néhány pedagógusé is. Az egyik tisztán megmaradt a fülemben: válassz más pályát, ez a sok idegesség nem éri meg! Feltettem hát magamnak a kérdést, miért mondja ezt a pedagógusok nagy része, mi is az, amit mi nem látunk, vagy nem megfelelően közelítünk meg, mi éri meg és miért idegeskedünk ennyire?!

Elgondolkodtam azon, mit látok a mi iskolánkban, és bátran kijelenthetem, hogy sok más intézményben ugyanezt tapasztaltam: a pedagógusok szeretnek tudást átadni, olyan tudást, amit saját szakágukban szereztek, hosszú éveket töltve az iskolapadban. Az ismeretek átadásához viszont vevő, befogadó, szóval olyan ember kell, aki ezt szeretné és tudja értelmezni. A diákok napi hat, hét, nyolc órán át, különböző előadói módok és eltérő érdeklődés miatt képtelenek mindig megfelelően befogadni (a legjobb szándék ellenére is) az új ismereteket, és bizony van olyan gyermek is, aki annyira motiválatlan, hogy bármennyire is színes, kreatív ötletekkel teli lehet a tanítás, elutasítja az értelmezést, így nem szerez tudást. Így a sok-sok próbálkozásba belefárad a tanár.

Emberek, akik a kiégés közelében vannak, akik legszívesebben elhagynák a pályát, akiket már a pozitív visszajelzés sem tölt fel, néznek rám összezavarodva, azt ismételgetve: pedig én úgy szeret(t)em a gyerekeket! Hallgatom azokat a diákokat, akik mindezt észlelik, lefordítják, és elutasítják az együttműködést a tanárral. Ördögi körben táncolunk, csodát remélve.

S ott vannak a szülők, akik ebből a kapcsolati rendszerből, az összetettségből alig tudnak valamit értelmezni, mert részinformációk érkeznek csak be hozzájuk, hiszen átadhatatlan ennek a helyzetnek az összetettsége.

Ez csak a felszín. Csak a tanítás, motiválás kérdésköre, a tudás átadása, az ismeretek elsajátítása. Hol vannak a konfliktusok, a diákok, akik lelki gondokkal küzdenek? Hol van a tanárok magánemberi minősége, személyisége?

Ha azt mondom a baráti körömben, hogy azóta érzem nehéznek a munkám, mióta gyerekekkel is foglalkozom, mindig csodálkoznak, hiszen válófélben lévő párokkal, pereskedő ügyfelekkel és gyászkíséréssel is foglalkoztam már előtte, na, az sem volt piskóta.

Mégis, soha semmi nem volt még ilyen fájdalmas, mint amikor egy gyerektől azt hallom hétről hétre, hogy hogyan ignorálják a szülei, miként válik láthatatlanná a saját családjában, és hogyan bünteti magát emiatt. Fájdalmas, mert retteg mindezt feltárni a szüleinek, így maradok én a bizalmas, aki annyit tud csak mondani: én látom, milyen csodálatos vagy.