Kulturális veszteségeink III.

Senki ne mondja nekem, hogy meglepte a hír. Régóta lehetett tudni, milyen állapotban és milyen körülmények között tengődik Magyarország egyik legeredetibb, legsokoldalúbb, sugárzó tehetségű színésze (70 ezer forintos nyugdíjból, egy lepukkant garzonban, betegen). A bulvársajtó időről időre élvezettel elcsámcsogott ezen. Az első megrendítő riport után azt hittem, „valakik” nyilván felkapják a fejüket, elszégyellik magukat és segítenek rajta. A színészszakszervezet, a kulturális vagy szociális minisztérium, tehetős vállalkozók, akiket anno szórakoztatott a színpadon, az együttérző tévénézők, mit tudom én… (Persze nincs jogom számon kérni másokon a humánum anyagi jellegű megnyilvánulását, hiszen én sem küldtem pénzt neki.)

Paudits Béla színpadon 2005-ben, 56 évesen, filmben pedig 2006-ban szerepelt utoljára. Nem csodálkoznék, ha fiatalabb olvasóink már nem is ismernék a nevét. Korábban több lábon állt, szülei tanácsára elvégezte a vendéglátóipari főiskolát is a színművészeti diploma mellé, aztán jól menő bárt nyitott, egy időben a Fészek Klubot is ő vezette. De persze nem tett félre, amit keresett, azt felélte, szétosztogatta.

Amikor meghaltak a szülei, öszszeomlott. Nem tudta feldolgozni ezt a veszteséget. Depressziós lett, megbízhatatlan. Elbocsátották a Madách Színházból. Gyomorfekéllyel műtöt-ték, ami után fertőzést, majd bélcsavarodást kapott. És innen már nem tudott visszakapaszkodni. Senkinek sem hiányzott, senki sem kérdezte, mi van vele, hiszen jöttek az újak, a fiatalok, az egészségesek, és tudjuk: The Show Must Go On.

Nagy kedvencem volt, talán épp fura, formabontó, antihősalkata miatt. Először a József és a színes, szélesvásznú álomkabátban, Andrew Lloyd Webber musicaljének főszerepében láttam őt színpadon, ha jól emlékszem 1991-ben. Imádtam a Madách Színház előadását, egyes jelenetek még mindig elevenen élnek bennem. (Teljes egészében fent van a YouTube-on, érdemes megnézni). A Kabaré konferansziéjaként egészen zseniális volt. Tíz évvel később a kassai Tháliában vendégszerepelt önálló estjével, egy lebetegedett híres énekesnő helyett ugrott be, hogy ne kelljen visszafizetni a jegyek árát a közönségnek. Jellemző, hogy már nem emlékszem, melyik énekesnő szerepelt volna (Zalatnay? Kovács Kati? Kassai olvasók, írják meg nekem, ha tudják!) Paudits kuplékat énekelt, és tíz perc alatt mindenkit az ujja köré csavart. Élveztük ezt a váratlan ajándékot, olyan volt, mintha a megrendelt ebédmenü helyett valami sokkal ízletesebbet hoztak volna ki nekünk. Megidézte a századelő kabaréját, időutazásra vitt minket egy soha vissza nem térő korszakba, amelyből mintha időgéppel érkezett volna közénk.

A következő napokban nyilván sokan megírják, milyen nehéz helyzetben van egy csomó egykori sztár, akik elherdálták a keresetüket, nem törődtek a nyugdíjalappal, kifolyt a pénz a kezük közül. A legnagyobb bohémek azonban még a mostaninál kevésbé fejlett korban is élvezték a társadalom védelmét, vagy mecénások gondoskodtak róluk. Akit egy ország imádott egykor, az ne senyvedjen már tizenkét éven át nélkülözve, betegen, a megváltó halálra várva. Paudits Béla sorsa szégyen Magyarországra nézve. Szégyen, hogy így kellett meghalnia. Ha nincs igazam, vessenek a mókusok elé.