Kulturális veszteségeink 75.

Most, hogy elmaradnak a filmfesztiválok, kiállítások, színházi premierek és koncertek, egyre több intézmény és művész költözik fel a netre. A kulcsszó az ingyenesség, de persze hosszú távon ez a modell nem tartható fenn, mert az alkotóknak is élniük kell valamiből. Mivel az adakozás néhány kattintással megoldható, nyilván hamarosan ez lesz a bevett gyakorlat.

Egyelőre azonban kifejezetten jófejségnek számítanak a virtuális tárlatvezetések, online előadások, felolvasások, koncertek.

Tájainkon is sok mindent kínálnak a karantén idejére, már egy magyar nyelvű nyilvános Facebook-csoport is tájékoztat a lehetőségekről (Élő közvetítések koronavírus idején), amelynek pár nap alatt 55 ezer tagja lett. Innen tudtam meg, hogy egyik kedvenc zenekarom közönség nélküli online koncertet ad szombat este. Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák élőben verhetetlenek. Főleg azt élvezem a koncertjeiken, hogy mennyire magával ragadja a zenéjük a közönséget, és Ferenczi (amellett, hogy kiváló zenész) milyen ügyesen kommunikál a nézőkkel. Most sem játszottak rosszabbul, mint máskor, számomra mégis inkább nyomasztó volt az egész. Hiányzott a taps, az ováció, az a bizonyos interakció.

A legvégén ők maguk is tétováztak, hogy meghajoljanak-e, vagy sem.

Nyilván először játszottak üres teremnek, még ha sokan néztük is őket a monitorok előtt. Utána a tévé távirányítóját kezdtem nyomkodni, hátha találok valamit szomorúság ellen. Nos, az M5 csatornán épp egy olyan koncertet adtak le a tavalyi Sziget Fesztiválról, amelyen én is ott voltam.

És annyira élveztem, hogy simán megbocsátottam a Rattlesnakes zenekarnak az enyhén szólva közepes hangszeres tudást. Frank Carter sem a világ legjobb énekese, de akkora showman és rock and roll arc, hogy apró hiányosságait pillanatok alatt képes feledtetni. Már az elején begázolt a közönség közé és rajongói vállán állva énekelt, aztán követte őt szerény képességű gitárosa is, és még egy számot lenyomtak a tömegben, amelyből aztán crowdsurfingezve kerültek ismét a színpadra – azaz a nézők feje fölött „úszva”. Ennek a közvetlenségnek meg is lett a jutalma: a közönség megőrült, elképesztő energiák szabadultak fel, és már délután négykor moshpit volt a Nagyszínpad előtt. Ezt a „szakkifejezést” megmagyarázom: a nézőtéren csinálnak egy nagy, üres kört, és amikor a banda jelt ad, vagy elkezd vadul zúzni, akkor körbe-körbe rohangálnak benne az emberek, néhányan pedig középen pogóznak. A testek összeütköznek, száll a por, de állítólag ez benne a legjobb. Emlékszem, milyen elégedett és boldog voltam ott, a többezres tömeg közepén.

Szombat éjjel viszont úgy ültem a tévé előtt, mintha valami bizarr, életveszélyes szeánszot néznék. Mert délután a buszon állva még azon igyekeztem, hogy tartsam az egyméteres távolságot a többi utastól, és nem mertem elköhinteni magam, nehogy leszállítsanak. És holnap már talán ki sem léphetek az utcára védőmaszk nélkül. És ki tudja, mikor megyek ismét koncertre. Szóval egy olyan közvetítésen szontyolodtam el, amit csillogó szemmel kellett volna végignosztalgiáznom. Illetve csillogott a szemem, de egészen más miatt...