Kulturális veszteségeink 73.

Egyrészt, mert tudta, hogy magam is szívesen tanulmányozom a hazai magyar ifjúságot buszon, vonaton, ahol csak tehetem, mert szeretnék minél többet tudni róluk, megismerni a gondolkodásukat, értékrendjüket, és valamiféle előképet kapni a jövő társadalmáról. Másrészt az illető nem bírta magában tartani, amit hallott, muszáj volt elmondania, már csak lelki terápiás okokból is – bárkinek, aki szembe jön, lehetőleg még a választás előtt. 

Nos, én jöttem szembe, és az információt elraktároztam jó mélyre, szinte el akartam temetni. Nem volt szándékomban ekkora közönséggel megosztani, mert túl szomorú, lehangoló, sőt kétségbeejtő. Akkora kulturális veszteség, hogy csak úgy zeng. De most, hogy ismerjük a választás eredményét, mégiscsak kikívánkozik. 

Szóval három egyetemista utazik a vonaton. Egészen biztosan a jövő értelmiségéről beszélünk, mert eleinte mindenféle vizsgákról, felmérőkről volt köztük szó. Aztán egyikük bedobta, hogy választás lesz, tudtok-e róla, srácok? Azért látni mindenütt ilyen óriásplakátokat számokkal meg öltönyös arcokkal. Erre a másik megjegyezte, hogy ő tulajdonképpen elégedett a polgármesterrel, úgyhogy felőle akár maradhat is. A tájékozottabb fiú felvilágosította, hogy a parlamenti választásról beszél, de a másik láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel az információval, bár a parlament szót bizonyára hallotta már. A poénbombát a harmadik dobta le: akkor bizony a magyar pártra kell szavazni,

bár ő úgy tudja, több magyar párt is van most, szóval bonyolult a dolog, nem biztos, hogy nekik való ez az egész.

Ennyi volt, ezek után megint az egyetemről, műszaki dolgokról, szigorú tanárokról kezdtek beszélni. Hagyok egy kis időt, emésszék meg nyugodtan.

Én kb. két hete emésztem. És tegnap délután, a csalódott nyilatkozatok olvasgatása közben „szembe jött” a Facebookon egy dal. Nagy kedvencem volt tizen-egynéhány éve, a zenekar neve The National, jártam is abban a jellegtelen, csendes amerikai városban, ahonnan elindultak a világhír felé (Columbus, Ohio), és hát nem igazán volt ott mit fotózni. Az, hogy a Fake Empire című 2007-es daluk épp tegnap talált ismét szíven, nem lehet véletlen. A komor, borongós, lassú kezdés tipikus balladát ígér, az énekes szinte csak dörmög, alatta diszkrét zongorafutamok, finom, intelligens, szép dallam. A minimalista refrén pedig a következő: „We're half awake in a fake empire” azaz: Félálomban vagyunk egy hamis birodalomban. És amikor a hallgató már elringatja magát, belefeledkezik a balladába, egyszer csak felgyorsul az alapritmus (3/4-esről 4/4-esre), a dobos szétveri a harmóniát, a zongorista katatón zajongásba kezd, a gitárok egyre intenzívebben zúznak, és ez a gradáció másfél percen át tart. És egyre idegesítőbb. Fúvósokat is bevetnek, azok is mintha megbolondultak volna, szembe fújnak a dallammal. Mintha azt üzenné Matt Berninger és csapata, hogy hahó, ébresztő, emberek, vegyétek már észre, hogy semmi sem az, aminek látszik, hogy folyamatosan átvernek titeket. Az eredeti videó valamiért eltűnt a YouTube-ról, most csak „audióban” hallható a dal, de emlékszem, hogy egy kis kultúrházban játszódott a filmecske, ahol gondtalanul táncoltak a kiöltözött párok, miközben a The National húzta a talpalávalót. Az is a látszatról szólt, arról, hogy hazudunk magunknak, egymásnak, mímeljük, hogy minden rendben, sőt talán nem is tudjuk, hogy egy hamis birodalomban élünk, félálomban, mesterséges kulisszák között. Vajon mikor ébred fel az a három egyetemista? Felébrednek egyáltalán? Vagy örökre lemondhatnak róluk a demokráciára törekvő, tájékozott, kritikus polgárokra számító társadalmi-politikai erők? Ha ilyen lesz a jövő nemzedéke, vajon mire számíthat ez az ország, és benne a magyar kisebbség?