Kulturális veszteségeink 63.

Olyan nevek léptek fel, mint Skuta Miklós zongoraművész, Miqueu Montanaro vagy az Ifjú Szivek Táncszínház. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a legnagyobb hatással a budapesti sztárvendég, Bródy János lesz rám, hiszen egész másféle magyar zenén szocializálódtam a rendszerváltás előtt (Kontroll Csoport, URH, Bizottság, VHK). Talán feltűnt, hogy főleg tiltott és tűrt zenekarokat soroltam. Kacifántos úton kerültek hozzám másolt kazetták, melyeket kincsként őriztem.

Szóval a 73 éves Bródy elénekelte három újabb szerzeményét. Ezek olyan korlenyomatok, amelyeknek – bújtatva ugyan, mégis – ő maga a főszereplőjük, egyes szám harmadik személyben is róla szólnak, az ő modern kori hányattatásairól. Idős korára megtapasztalhatta, milyen érzés kirekesztettnek lenni, milyen, amikor nem merik meghívni fellépni, mert a szervezők félnek a hatalomtól, a retorzióktól, az állásukat féltik. 

Megtanulhatta az „öncenzúra” szót, és hallhatott egy tiltólistáról, amely persze nem létezik, mégis minden, kultúrában mozgó ember tudja, kik szerepelnek rajta.

Azok az előadók, akik nyilvánosan kritizálták a kormányt, a miniszterelnököt, a regnáló hatalmat. Harminc évvel a rendszerváltás után azt hihetnénk, lehet ilyesmit tenni büntetlenül. És tulajdonképpen igen, hiszen nem jár érte börtön, sem gumibot. Viszont számolni kell azzal, hogy az illető nem teheti be a lábát a közszolgálati tévébe, a közrádió sem játszhatja a dalait, nem készíthetnek vele interjút a kormány irányítása alatt álló lapok. Pedig Bródy újabb dalai legalább olyan fontosak, mint a Ha én rózsa volnék, amely egyébként el is hangzott Pozsonyban, Montanaro harmonikán kísérte, gyönyörű volt. Nekem mégis a három új dal dobta fel a napomat, ha mondhatok ilyet ebben a kontextusban. 
Hadd idézzek a kedvencemből: 
Mikor világra jött Budapesten/ már írták a törvényeket/ melyek kimondták róla, hogy másokkal/ egyenlő nem lehet/ És a hátsó padban ülve/ kellett megtanulnia/ hogy az igazság szabaddá tesz,/ de neki nem lehet igaza./ És látta, hogy miként vadult meg/ sok elbódított fiatal/ amikor délibábot festett az égre/ az ősi dicső diadal/ És hiába szólt: Hé, emberek,/ a szakadék felé megyünk./ Az volt a válasz: Áruló, ki nem tart most velünk. /.../ Lesz ez még így se, mondta,/ és keserűn nevetett/ Aki a hazáját nagyon szerette,/ de kit a hazája nem szeretett./ Szerette volna hinni, mikor az ország felszabadult/ hogy egy szebb jövő felé tart,/ és nem tér vissza a múlt/ De homlokán volt a bélyeg,/ hogy másként gondolkodó/ Egy szabad szellemű polgár,/ aki sose lesz alattvaló”.

És nyilván sokan emlékeznek még, mekkora vihar dúlt a biliben idén szeptemberben, amikor egy kormányközeli lap felfedezte ezt a két sort egy Bródy-dalban: „Most az a szokás, hogy hamisítják a múltat mindenfelé/ De bosszantó, hogy a színpad ma már az utólag hősöké”. Harminc éve még cenzorok olvasták át a dalszövegeket, és a legapróbb rendszerellenes utalás sem kerülte el a figyelmüket. Ma már az előadó nevének említése is tilos bizonyos helyeken.

Szerintem rendkívül fontos, hogy sok dal szülessen arról a közegről, amelyben élünk. És ha az éterben nem kapnak teret, terjesszük őket az online térben. Az internetet (egyelőre) nem tilthatják be...