Kulturális veszteségeink 55.

Jó reklámnak is tekinthetnénk a Flag Magazin cikkét, amelynek címe „Bródy új dalával Orbánra támad”, mert így nyilván sokkal többen hallgatják meg a dalt (Tudod, én ott voltam). A szerző a Facebookon reagált, a kultúrharcos indulat jellemző példájának nevezte a „vádat”, és határozottan kijelentette, hogy a dal írásakor eszébe se jutott Orbán Viktor. „Csak a rossz lelkiismeret, vagy a túlteljesítő szervilizmus eredménye az ilyen karaktergyilkosnak szánt rágalmazás, ami semmiképp sem méltó egy polgári fórumhoz és a védeni kívánt személynek is többet árt, mint használ” – áll Bródy kommentárjában. A buzgó sajtómunkások az alábbi két sorra gondolhattak, mert a többiből tényleg semmi politikát nem lehet kihallani: 

Most az a szokás, hogy hamisítják a múltat mindenfelé/ De bosszantó, hogy a színpad ma már az utólag hősöké.

Amúgy a dalban csak a régi szép rock and roll-időkről és a csajokról esik szó, szerintem nem is kiemelkedően jó szám, de persze azért hallgassák meg, mielőtt tovább olvasnának.

Na, ugye? Van benne két-három gondolat a minket körülvevő világról, de azért távolról sem egy protest-song. 

Ez a fajta „lufifújás” a kommunista időkre emlékeztet, amikor cenzorok olvasták át a dalszövegeket, és a legapróbb rendszerellenes utalás se kerülte el a figyelmüket

Úgy gondolom, manapság fontos lenne, hogy sok dal szülessen arról a közegről, amelyben élünk. Nyíltan aktuálpolitizálni vagy pártpropagandát folytatni persze nem jó, mert az ilyen szerzeménynek megosztják a rajongótábort, ráadásul elég rövid a szavatossági idejük. Ha azonban egy dalszöveg értelmezési horizontja képes túllépni a napi híreken és egy koherens világnézetet kínálni, az nagyobb eredmény, mint a próféta-költő szerepében tetszelegni. Erre talán a legszebb példa John Lennon Imagine című dala, de akár a Sex Pistols God Save the Queenjét is említhetnénk. Mások konkrét történetekből vontak le messzemenő következtetéseket, amelyek az egész társadalom életére hatással voltak (U2: Sunday Bloody Sunday, Bob Dylan: The Lonesome Death of Hattie Carroll, Cranberries: Zombie), megint mások egy-egy negatív politikai vagy társadalmi jelenséget állítottak pellengérre (Metallica: ...And Justice For All, Creedence Clearwater Revival: Fortunate Son, Lenny Kravitz: Back in Vietnam – hogy három különböző műfajból vegyünk egy-egy példát). A rockzenésznek persze nem az a dolga, hogy megmondja a rajongóinak, mit gondoljanak, hanem hogy olyan értéket közvetítsen, ami gondolkodásra ösztönzi őket. Egész műfajok vagy szerzői életművek hangsúlyos eleme a közéleti aktivitás, és ezek közül egy csomó régebbi dal fennmaradt az idő rostáján. Kedvenc példám a Green Day American Idiotja, a 2004-es albumuk címadó dala, amelyet George W. Bush újraválasztási kampányának kellős közepén adtak ki, úgyhogy nem kellett magyarázni, kit takar a cím. Aztán a Trump-kampány kapcsán újra sláger lett, ráadásul nem is a zenekar stábjának, hanem a rajongóknak köszönhetően, akik arra kérték Amerika népét, minél többen töltsék le a számot, hogy ebben az új kontextusban is listavezető lehessen. Tehát az is igaz, hogy mindenki azt ért bele egy szövegbe, amit akar. Lásd például Bródy János korábbi esetét a Ha én rózsa volnékkal, vagy akár ezt a mostanit...