Kulturális veszteségeink 44.

A meghatározás zseniális, benne van a söprögetés gesztusa, amelyet minden háziasszony ismer – hogy ami még fogyasztható, azt tegyük hűtőbe, ne dobjuk ki, biztosan elrágicsálja még valaki. Rég feloszlott zenekarok, rég halott előadók „jelentetnek meg” ilyen albumokat, a síron túlról elégítve ki a rajongókat, tartva el családokat, producereket, jogutódokat. Amióta világ a világ, mindig így volt ez. Akié a jogdíj, az kaszál, viszont kevesen gondolnak bele, mit szólna ehhez az érintett, aki esetleg nem véletlenül süllyesztette fiókba a szóban forgó felvételeket. 

A „dalhiénizmus” talán legjobb példája az, ami szegény Jimi Hendrixszel történt.

Róla még ma is szinte egyhangúan állítják a kritikusok, hogy a rocktörténet leginnovatívabb gitárosa volt. Ez a zseni 1970-ben halt meg, 27 évesen. Életében csupán három stúdióalbuma és egy koncertlemeze jelent meg, azóta viszont stúdióalbumainak száma elérte a tizenhármat, a koncertalbumoké pedig a huszonhetet. Ezen kívül fellelhető még a piacon 24 úgynevezett „hivatalos kalózlemez”, amelyen az ő neve virít, illetve 28 single. Ez a termékenység mindenképp zavarba ejtő, és úgy lehetséges, hogy Hendrixnek életében kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy holmi szerzői jogokkal törődött volna. Hasonló a helyzet Bob Marley-val, a reggae királyával is, csak őt nem személy szerint verték át különböző ügynökök, hanem kiadóját, az Island Recordst semmizték ki egy rosszul megfogalmazott szerződésből kiindulva. Jim Morrisont, aki szalagra mondott egy csomó szövegkezdeményt, hogy majd jók lesznek egyszer valamire, doorsos zenésztársai „bocsátották áruba”: rázenéltek ezekre a szavalatokra, és lelkiismeret-furdalás nélkül lemezt csináltak belőlük.
De Freddie Mercury sem úszta meg a poszthumusz megjelenést: halálos betegen felénekelt vokáljait a Queen tagjai befejezték, és Made in Heaven címmel dobták piacra, négy évvel az énekes halála után. Minden csak azért jutott eszembe, mert múlt pénteken kijött egy új Prince-album, The Originals címmel. Nem is értem, miért lepődtem meg ennyire, hiszen várható volt, hogy szorgos kutatók szétnéztek majd Prince fiókjaiban is, hátha találnak „valami ehetőt”, azaz sajtdarabkákat, szalámivégeket. A lemez 15 kiadatlan dalt tartalmaz, amelyeket a 2016-ban elhunyt Prince jóváhagyása nélkül öntöttek végleges formába. 

Olyan ez, mintha valaki befejezné, kiszínezné és eladná egy halott festő padláson talált vázlatait. 

Nos, aki egy kicsit is ismerte Prince munkamódszereit, tudja, hogy az utolsó hangig mindent megtervezett, őrületbe kergetve zenészeit, vagy egyszerűen kikergetve őket a stúdióból a felvétel közepén, hogy a dobok kivételével maga játsszon fel minden hangsávot. Szóval nem tudom, akarom-e hallani ezt a poszthumusz lemezt, amely nyilván többmilliós hasznot hoz.

Mert amondó vagyok, hogy hagyjuk békében nyugodni a halott zenészeket, és hallgassuk tőlük azt, amit hátrahagytak, amit ők maguk is jónak tartottak, kiadásra méltónak ítéltek, azaz nekünk szántak.