Kulturális veszteségeink 36.

Először is az, hogy az Európai Parlament döntésének köszönhetően nem sokáig kell már abszolválnom ezt a procedúrát, nyújtózkodva, falra mászva, mechanikus szerkezeteket tekergetve. Aztán az, hogy nemrég olvastam egy hírt, mely szerint 

Nagy-Britanniában egyre több iskolában cserélik le a régi, hagyományos faliórákat, mert a gyerekek nem képesek leolvasni az időt, és dolgozatíráskor nem tudják, hány percük van még.

A The Telegraph című lap járt utána a problémának, közzétett egy videót is, amelyen analóg órát mutogatnak az utcán leszólított 10–12 éveseknek. A srácok csak csóválják a fejüket, vagy elviccelik a dolgot. A Brit Iskolaigazgatók Szövetségének képviselője szerint a 18 évnél fiatalabbak egyre kisebb százaléka ismeri a hagyományos időmegjelenítést, mert leginkább a számítógépek, telefonok digitális kijelzőiről olvassák le az időt. Sőt, nincs is türelmük megérteni, hogyan működik egy kör alakú számlapon a két mutató. 

Nálunk egyelőre nincs óracsere dolgozatíráskor, de ami késik, nem múlik. Nézzenek csak szét: egyre kevesebb csuklón látni karórát – hacsak nem spéci okosóráról van szó. Kiment a divatból, illetve felesleges lett, hiszen minden zsebben ott lapul a telefon. Amelyen persze be lehet állítani hagyományos óralapot is, de kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Gondoljunk csak bele: lehet, hogy tíz-tizenöt év múlva értelmét veszti az a meghatározás, hogy „az óramutató járásával megegyező/ellentétes irányba”. És száz év múlva talán már az „óramutató” szó is ismeretlen lesz, esetleg múzeumokban nézhetjük meg, mi is volt az. 

Higgyék el, még a regényekben sem maradnak meg a szavak, ha a régi eszközök eltűnnek a mindennapjainkból.

Mondok egy példát. Kosztolányi Dezső 93 évvel ezelőtt írta az Édes Annát. Akkoriban minden rendes háztartásban használtak habmerő kanalat. Ez egy tésztaszűrőhöz hasonló lyukacsos kanál volt, amellyel a habosra forrt ételről, főleg a húslevesről szedték le a habot. A regény első kiadásában is előkerül ez az eszköz, a negyven évvel későbbi kiadás szerkesztője viszont már nem tudta, mi lehet az. Hibának, elírásnak vélte, és kijavította habverő kanálra. Ismét eltelt pár évtized, ismét kiadták a regényt, és az akkori szerkesztő lazán kihúzta a feleslegesnek ítélt „kanál” szót, így maradt a „habverő”. Nem viccelek, utána lehet nézni! Azt pedig nyilván minden magyartanár és szülő tudja, hogy Arany Toldijának első sorát (Ég a napmelegtől a kopár szík sarja) már nem értik meg a mai diákok, el kell magyarázni.

Számomra a kecsesen mozgó, díszes óramutatók eltűnése legalább akkora veszteség (lesz), mint a régi versekben megőrzött, csodálatos magyar szavak kikopása a nyelvből. Nem beszélve az olyan konyhai eszközökről, amelyek talán ma is hasznosak lennének, de sehol sem lehet már beszerezni őket. Nyilván azért koptak ki a használatból, mert sok helyet foglaltak az egyre összébb zsugorodó lakótelepi konyhaszekrények fiókjaiban...