Kulturális veszteségeink 35.

Nem tudom, észrevették-e, hogy a száz éve elhunyt Ady Endrét, az egyik legnagyobb magyar költőt sem kíméli az Új Magyar Kultúrkampf. Első lépésként a kormány napilapjában, a Magyar Időkben már október közepén megjelent egy dolgozat „a baloldal által készpénzen megvásárolt”, a világháború vészterhes időszakában kávéházakban melegedő szabadkőműves Adyról. A szerző ugyan kegyesen megengedte, hogy a költőként „igen tehetséges” Adyt ne kelljen kitörölni a magyar kultúrából, de azért az elég furcsa, hogy míg a 2017-et Arany János emlékévvé nyilvánították, addig az Ady-centenárium alig kap figyelmet a hivatalos kultúrpolitika részéről. Vajon miért? Költői kérdés.

Ady újságíróként, publicistaként is a legnagyobbak közé tartozik.

A költők életében az újságírás általában a megélhetést biztosító tevékenységnek, puszta pénzkeresetnek számított akkoriban (és így van ez ma is), Ady viszont vérbeli újságíró volt. Ahogy Szerb Antal írja: „előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét”. Mindig rátapintott a lényegre, egy helyi problémában is meglátta az egész rendszer hibáit.

Érdemes olvasgatni publicisztikáját, az utóbbi időben jó pár „látnoki” cikkére bukkantam. Íme, néhány idézet, melyek alapján érthetővé válik a magyar állam tartózkodó Adyünneplése. „Éppen eleget vesződtünk ezer év óta az ármányos Nyugattal. Unjuk már ezt a barátkozást. (…) Csak egy új, demokrata Magyarország haladhatna dicsőségesen a Nyugattal. A mai Magyarország valóban nem. Magyarország mai urai tehát visznek bennünket a Balkánra és kelet felé.” (Budapesti Napló, 1906).

„…kezébe kapta a hatalmat, megcsinálta a világ legerkölcstelenebb parlamenti fúzióját, meghamisította a régi szabadelvű pártot, elpaktált minden elpaktálhatót, bevitte s államférfiúi minősítéssel látta el a kokottságot, megszerezte dicsősége zengésére a sajtónak csaknem teljességét, kiölt a magyar politikából, közéletből minden őszinteséget.

(Ady Széll Kálmánról Nem lehet? című publicisztikájában, Nagyváradi Napló, 1902.) És harmadikként jöjjön a kedvencem, 117 évvel ezelőttről, amely kicsit hosszabb, de érdemes figyelmesen elolvasni.

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.” (Nagyváradi Napló, 1902).