Virágos, világos három szoba

A beköltözéskor, 1917 őszén, a költő már súlyos beteg volt, elhatalmasodó vérbaja és alkoholizmusa miatt többször került hetekre is szanatóriumba. Sejtett közelgő halála miatt így a budapesti otthon szinte csak epizódszerepet töltött be az életében. A magyar költészet központi szereplőjévé vált alakja eddigre túl volt „jón és rosszon”, és a századfordulóra valóságos metropolisszá fejlődő fővároshoz fűződő viszonya is nagy utat járt be: a francia fővárossal való örökös összevetésben Budapest „dacos, hirtelenkedő csodából” és „váratlanul nagyra nőtt” „Átok-városból” felerősödött kulturális jelentőségű központi hellyé, az addigi „utazási neurózisos” költő számára pedig igazi otthonná vált. A Talán semmi, talán minden című kötet tanulmányai – a bevezető gondolatokat író Tverdota György irodalomtörténész összegzése szerint – „a költő budapesti otthona közötti kapcsolat egy-egy részletéről vagy vonatkozásáról tudósítanak. Hogyan szenved és hogyan cselekszik a korai halálba tartó Ady a hanyatló hatalom és a bontakozó új erők baljós előjelű harcának erőterében.” A kötet így valóban a legkevésbé sem csak Ady és Csinszka első és egyetlen fővárosi otthonáról és ennek berendezési tárgyairól szól. A tárgyi környezet bemutatása mellett bőven olvashatunk a hozzájuk közel állókról, a barátaikról, a szokásaikról és tulajdonképp: az életükről.

Ady, túl jón és rosszon

Ady korábbi nagy szerelmével, Lédával (Brüll Adéllal) való kapcsolatát is törvényesíteni szerette volna, a tervezett polgári házasság azonban viszonyuk megromlása – majd a végleges szakítás és az Elbocsátó szép üzenet példátlan keménységű nyilvános „elköszönése” után kútba esett. Újabb könnyed szerelmi kalandok után találkozott Ady a benne újabb nagy érzelmeket lobbantó Boncza Bertával, vagy ahogy elnevezte: Csinszkával. Kosztolánczy Tibor a kötetben közölt tanulmányában azt rekonstruálja – szórakoztató stílusban, hiteles életrajzi adatokra, közismert tényekre és a kortársak egykorú beszámolóira támaszkodva –, hogy Csinszka édesapja, az erdélyi földbirtokos és politikus Boncza Miklós vajon milyen adatokat és információkat tudott volna meg Adyról, ha megbízta volna a Magyar Pinkerton Vállalat – egyébként a korszakban valóban létező budapesti ügynökséggel is rendelkező – nyomozóirodáját, hogy segítségükkel az „Ady Endréről tudható dolgoknak” járjon utána. A tét nagy volt ugyanis: az atyának döntenie kellett arról, hogy áldását adja-e lányának a közel tizenhét évvel idősebb és kétes hírben álló költővel való házasságához. Bizonyára nem árulunk el nagy titkot, ha az Ady párizsi és budapesti életformájáról készített jelentés az idejével szabadon gazdálkodó, örökös pénzzavarai miatt mások segítségére és támogatására szoruló, rendszertelen zseni bukott nőkkel, orfeumokkal és éjjeli mulatókkal, valamint olthatatlan játékszenvedéllyel szegélyezett kicsapongó életéről számol be. Ady a nagyvárosi életviteléből csak rövid időkre szakad ki: 1908 telén és tavaszán tölt pár hónapot szülőfalujában, Érmindszenten. A költő apjával „tartózkodó” vagy egyenesen „ellenséges”, rossz viszonyt ápolt, amit az édesanyjához (ahogy nevezi: Ideshez) fűződő bizalmas viszonya ellensúlyozott valamelyest. Mindent összevetve, a fullasztó magány, a szilágysági falvak útjait agyagos mély sárrá áztató őszi és tavaszi esők miatt a falusi életet jobbára kényszerű elzártságnak tekintette, emiatt nem is szeretett otthon lenni. A leendő apósának születő „lista” a költő bohém, önpusztító, szabados életmódjából eredő neuraszténiája és alkoholszenvedélye egészségügyi következményeiről is számot ad: 1912 elejétől Ady több-kevesebb rendszerességgel tölt el heteket elvonókon, szanatóriumokban, „penziókban” és kórházakban – ahol „ha elegendő szabadságot biztosítottak neki” Kosztolánczy szerint Ady a „legkomfortosabban” érezte magát. Úgy is, hogy anyagi viszonyai szerfelett ziláltak: a Nyugat Rt.-vel van szerződése, Hatvany báró rendszeres havi apanázsából, előlegekből és felelőtlenül kért kölcsönökből állnak össze.

A dandy és otthona

Mészáros Zsolt Adynak a férfidivathoz fűződő viszonyát elemezte. Ady szuggesztív és karizmatikus kisugárzását, vonzó férfias arcvonásait és első látásra rögtön „elegáns világfinak” ható megjelenését számos kortársi vélemény rögzítette. Ady hamar felismerte az öltözködés kulturális szerepét és a divatban rejlő „marketingstratégia” és önreprezentáció csábító lehetőségeit. A küllem élete végéig kiemelt szerepet töltött be nála, és ugyan a polgári eleganciát képviselte, de azt – túlzások nélkül ugyan – szerette továbbgondolni, és finom megjelenését előszeretettel ötvözte a megszokottól eltérő meghökkentő, egyedi vagy kirívó ruhadarabbal. Ady szerette a sikkes, időnként különleges színű öltözékeket, voltak bejáratott szabói is, akikkel távollétekor is méreteinek változásairól levelezett és „tartós, bizalmi kapcsolatot ápolt”. A „költőzseni” tudatosan formálta a róla kialakított képet, az elegáns, nagyvárosi sztár imázsának elmélyítésében pedig aktívan részt vett: fővárosi és vidéki műtermekben „vétette” le magát, rajongóival, barátaival és ismerőseivel szívesen levelezett ezekkel a saját magáról készült fotográfiákkal – amiket még dedikált is. Hozzá kell tenni, az öltözködésnek nem pusztán felszínes szerepet szánt – számára a modern férfielegancia eszményének megtestesítője a dandy volt. A „dandyzmus” viszont a 19. század rohamosan polgárosodó világában számára nemcsak impozáns külcsínt jelentett, hanem ehhez „műveltséggel”, „műgyűjtéssel” és „alkotói szemlélettel” bíró férfit is. Ady számára a divat komplex szereppel bírt: jelentette saját kultusza ápolását, férfiúi és írói szerepének összefonódását és az ezekben rejlő „rétegek” kölcsönös egymásra hatását.

Érdekessége a kötetnek, hogy láthatunk képet Ady kevés megmaradt személyes tárgyáról is, így a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött és valósággal „Ady szimbólumává vált” piros cirádás nyakkendőjéről és kalapjáról. Benkő Andrea írásában a költő és az Ady család megmaradt tárgyi hagyatékából mutat be jó párat, azt ugyanakkor – a fentiekkel összhangban – leszögezi, hogy Ady önreprezentációjában az öltözködés primátusa a legfontosabb, „nem a tárgyak birtoklása”. A költő sokszor és szívesen adott ajándékokat – leginkább virágot –, és tudatosan kereste a lehetőséget, hogy maga után jelet hagyjon. Egyszer még egy kerti asztalba is bevéste a nevét és azt kérte: „Tegyétek el ezt az asztalt, mert ez sokat fog érni.” Saját személyiségét híven tükröző környezet létrehozásában ugyanakkor nem vett részt, a tárgyakból épített tér, amiben élt, „hozzátartozóinak a tere”. Ady számára a környezet csak elfogadott „szerepkellék” és „háttér”, viszont képes volt arra, hogy „minden környezetben megtalálta és kialakította a maga helyét”.

„szemébe lógó hajjal benyit egy este Ady is”

– írta Krúdy Gyula, aki az Andrássy úti púpos Löffelmannál töltötte estéit, „hogy esztendőkig ott maradjon, miután mi »öregek« már a város egyéb részeibe is elbátorkodunk.” Ez a hely, a Három Holló lett azután Ady egyik fővárosi törzshelye, aki a Budapestre került fiatal írókhoz és költőkhöz hasonlóan jut „ócska albérletekből kávéházak, kisvendéglők, éjszakai mulatók rögös útján” az „elegáns szállodákig”. Ady kávéházi „munkahelyeiről” és „olvasási színtereiről” – tegyük hozzá: jó néhányról – Saly Noémi „tudósításából” juthatunk új információkhoz. A helyek közül, ahol „ült-élt”, megemlíthető a Világ szerkesztőségéhez közeli Palermo – amit nappal látogatott, az 1911-ben lebontott legendás Pilvax, a csak szőrmentén látogatott Centrál, a háború előtt az Országház kávéház és az Abbazia „politikus-kávéháza”, ahol a „Léda-korszakában” sokszor megfordult. Esténként viszont nagyon szeretett mulatni, ezért kedvelte a cigányzenés helyeket. Szabó Lőrinc írta meg egy Adyt hat éven át mindennap kiszolgáló fizetőpincér elmondása alapján, hogy a Délivasút kávéházban Ady „minél többet ivott, annál finomabb lett. Másnál fordítva van. Mindenkiben csak az embert látta és ez nekünk egyszerű alkalmazottaknak érthetően jól esett. Hajnal felé nem egyszer azt mondta, hogy úgy érzi magát, mintha hercegekkel mulatna.[...] Előfordult, hogy elnyomta az álom az asztalnál. Ott kellett vele maradni végig, mert jaj lett volna, ha felébred és nem vagyunk ott.”

„Jövőt tervezek és intézem Ady levelezését”

A versében magát „hotel-szobák lakójaként” aposztrofáló zseni számára a Csinszkával való közös otthonának időszaka a Budapesttel való kényszerű megbarátkozás mellett a túlhajtott, korábbi „gyors helyváltoztató” aktivizmusát felváltó kevesebb mozgással és cikázással járó lelassult életvitelt is jelentette. A betegeskedései miatt zömmel már mások érkeznek hozzájuk látogatóba, fontos személyek és intézményi vezetők adják egymásnak a kilincset, Ady „kimozdulásai” pedig elvonókúrákra és gyógykezelésekre szoruló kórházi és szanatóriumi távolléteket jelentenek. Betegsége és fogyó ereje mellett a történelmi kulissza sem kedvez mozgástere bővítésének. A háborús vereség rémének, a történelmi Magyarország széthullásának és a forradalom közelgő forgószelének az ideje ez.

Csinszka édesapja határozott tiltakozása ellenére végül hozzáment Adyhoz; az esküvőre 1915. március 27-én került sor. Két évbe sem telt, hogy a haragos após meghalt, és a csucsai birtok mellett Csinszka tulajdonába került a pesti, Veres Pálné utcai lakás is. A családfenntartó szerepbe kényszerült feleség megindító otthonteremtési igyekezetét – és ennek sikerét – Zeke Zsuzsanna tanulmánya eleveníti fel. Adyt roppant feszélyezte, hogy úgy tűnik, „felesége tartja ki”, és ugyan a látszaton némiképp enyhített a Hatvany Lajostól kapott évjáradék, a valóságon ez nem sokat változtatott. 1917 őszén határozzák el, hogy a fővárosi tartózkodásaikkor bérelt költséges hotelszobák helyett saját otthont teremtenek. Ady megrendült egészsége miatt ennek intézése teljesen Csinszkára hárult: ha nehezen is, kitette az apja által alapított lapnak, a Magyar Közigazgatásnak a lakásban működő szerkesztőségét, lázasan dolgozott a lakás kényelmes berendezésén, és gondoskodott a költözés során felmerült minden folyamatról. Ady kérésére a bútorok egy részét az elhunyt após csucsai kastélyából hozatták „fel” vonaton és szekereken. Csinszka lelkesen és energikusan dolgozott: fehérre festette a falakat, legyalultatta a padlót és azt, Ady nyugalmára tekintettel, minden neszt elnyelő „puha, zöld filcszerű anyaggal” vonatta be. Ha arra volt szükség, édesapja bútorait értékesítette, a kapott pénzből a háromszobás lakásba régiségkereskedésekben antik bútorokat vásárolt. És mindezt miért? „Boldog vagyok” – mondta, amikor a festővel, és tegyük hozzá, Ady halála után későbbi férjével – Márffy Ödönnel az utcán összefutott. És úgy tűnt, hogy boldog Ady is, örömmel mutogatta új otthonát barátaiknak. „Mostmár van rendes kis fészkünk s a Bandi egy gyerek örömével rángatja ki naponta minden embernek a sok fiokot, ajtót. – Nagyon jó és szép nálunk. Virágos, világos – csöndes és mindég süt a nap.”

Isten roncsokban

Ady egyre elhatalmasodó betegsége miatt a közelgő „zord Bizonyos” előszobájából ekkor már roncsokban álló istennek tűnt – aminek Juhász Ferenc Ady Endre utolsó fényképe című 1962-es versében megrendítő találékonysággal nevezte. Túlságosan rövidre nyúlt, Csinszkával közös pesti otthonuk mindennapjai ennek a sejtett, kimondva-kimondatlanul a levegőben lógó dráma utolsó felvonásának miliőjében teltek. A kötetben közölt számos, meleg pasztellszínű fotográfiáról árad és átüt a halk szomorúság és lappangó búcsúzkodás hangulata. Azután bekövetkezett: Ady 1919. január 27-én elhunyt. Anyagi helyzetük ekkor már olyan rossz volt, hogy a kormány támogatása nélkül Csinszka nem tudta volna állni Ady temetési költségeit. Halálát követően a lakásba új lakók költöztek: beszállásolt román kapitányok, igaz, csak két hétig. Csinszka később hozzáment Márffy Ödönhöz, Adyval egykori közös otthonukat, a Veres Pálné utcai lakást pedig eladta, azt viszont nem tudni, hogy kinek. Az egykor ízlésesen, gondos válogatás után berendezett lakást új tulajdonosa nem tartotta meg sokáig: 1930-ban már a Nemzeti Közművelődési Alapítvány főgondnokságának irodahelyisége működött benne.

Zeke Zsuzsanna (szerk.): Talán semmi, talán minden – Ady Endre és Boncza Berta pesti otthona.
Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2020.