Közös feladat

Dióhéjban így foglalhatnánk össze a tanulmány eredményeit, ám ez a két megállapítás is elég ahhoz, hogy a hazai magyarság szempontjából egy meglehetősen lehangoló jövőkép táruljon elénk. 
Biztosan megérdemelne egy külön tanulmányt, hogyan jutottunk el idáig, az okok keresése helyett most mégis arra kellene összpontosítani, hogyan lehetne ezt a gyilkos párost (érdektelenség/elvándorlás) legyőzni, a folyamatot megfordítani, azaz olyan jövőképet nyújtani a fiataloknak, amely vonzóvá teszi számukra a gondolatot, hogy a szülőföldjükön éljék le életüket. Nyilvánvaló, hogy nem lehet ezt a feladatot teljes mértékben a pártokra hagyni. Egyrészt – bár ezt ők igyekeznek hathatósan cáfolni – nincsenek a kezükben azok az eszközök, amelyekkel ezt effektíve meg lehet oldani, másrészt a pártok eddigi tevékenységükkel bizonyították, hogy sok esetben képtelenek reagálni a társadalmi folyamatokra, előre látni vagy befolyásolni azokat. 

A fiatal nemzedék „itthon tartása” ezért közösségi feladat, ahogyan közös érdek is. A közhelyes szlogenek és bevett gyorsreceptek (régiófejlesztés, nyelvhasználat, kultúratámogatás stb.) helyett arra lenne szükség, hogy a közösség tudatosítsa, ez a probléma mindnyájunkat érint, és együtt kell kitalálnunk, mit kezdhetnénk vele. Itt lép megint a képbe az erős civil társadalom (hiánya), amely az egyik leghatékonyabb közösségformáló erő, így fontos motorja lehet a társadalom öngyógyító folyamatának. 

Ahhoz azonban, hogy a gyógyulás elkezdődjön, tudatosítanunk kell, hogy baj van, és szükség van pontos diagnózisra is. Itt az ideje, hogy közösségként elkezdjünk dolgozni ezen, mert akár néhány éves késés is végzetes következményekkel járhat.