Kotleba ante portas

A politikus szerint a  HZDS vesztét saját emberanyagának leépülése okozza majd – ezzel az állítással könnyű egyetérteni, Vladimír Mečiar mögött ugyanis jelentős lyukak tátonganak a személyi struktúrában Viliam Veteška halála, valamint Tibor Mikuš és Milan Urbáni távozása után. Sokkal érdekesebb Sulík magyarázata az SNS esetleges „bukására”: Slotáékat szerinte a Marián Kotleba nevével fémjelzett szélsőjobb megerősödése nyomhatja majd az ötszázalékos határ alá. Innentől pedig egyszerű a képlet: az üdvös jobb-közép koalíciós kormány létrejöttéhez már csak a KDH kiugrásának megakadályozására lenne szükség.

A pragmatikus és minden körülmények között racionálisan döntő politikus imázsára törekvő Sulík mondataiból könnyű kiérezni, hogy ezzel a forgatókönyvvel maximálisan elégedett is lenne: a pártelnök szavai szerint ezek a fejlemények a „megváltást” jelentenék Szlovákia számára. A felszínen érthető a lelkesedése: Fico leváltása mellett még a radikális erők is kikerülnének a parlamentből. Mélyebbre ásva azonban egyértelművé válik az a kockázat, mellyel az események ilyen menete járna, és amely miatt Sulík optimizmusa rövidlátónak tűnik. Kotleba ugyanis egyáltalán nincs egy súlycsoportban Slotával és társaival: a Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosť) vezető alakjaként már megmutatta, hogy a szlovák jobboldali radikalizmus legrosszabb hagyományainak képviselője. A Testvériséghez köthető erők idén a választásokon is megméretik magukat, a Mi Szlovákiánk Néppárt (Ľudová strana Naše Slovensko, a továbbiakban ĽSNS) színeiben, melynek listavezetője maga Kotleba. A párt alapvető célkitűzéseit 14 pontban rögzítette, ezek többsége kísértetiesen emlékeztet a magyarországi Jobbik meglehetősen sikeres választási programjának egyes elemeire. Van szó benne a (szöveg szerint nem csak) cigány paraziták elleni fellépésről, a segélyek eltörléséről és az általános foglalkoztatásról, a büntethetőség korhatárának csökkentéséről, családtámogatásról, a tanárok védelméről, nemzetőrség létrehozásáról (melyet a meglehetősen rossz emlékű „Domobrana” néven kívánnának futtatni), a hazai élelmiszerellátás és energetika függetlenségének létrehozásáról, vagy éppen a képviselők mentelmi jogának korlátozásáról. Bár a pontok egy jelentős része a romák „megfenyítését” célozza meg, az utolsó azonban mintha kifejezetten a magyaroknak szólna: célkitűzései szerint az ĽSNS megakadályozná az államhatárok módosítását, melyet a „szlovákellenes soviniszták” szeretnének, ehhez pedig szükségesnek érzi a nemzetközi missziókban résztvevő katonák hazahívását is. E követelések sokkal jobban hasonlítanak tehát a Jobbik szellemi termékeire, mint az SNS ilyen irányú munkásságára. Sulík az EP-választások eredményei alapján akár két-három százalékos eredményt sem tart elképzelhetőnek a Kotleba-féle alakulat számára, ezzel azt azonos súlycsoportba helyezve a parlamentről ezáltal lecsúszó SNS-szel. Egy ilyen kiegyenlített helyzetben valószínűnek tűnne az „őrségváltás” a radikális jobb háza táján. Láttunk már ilyet: Magyarországon 2002 és a parlamenti mandátumaik elvesztése után a fiatalabb, erőteljesebb és keményebb Jobbik könnyedén a partvonalra szorította a korábban karizmatikus vezetőnek számító Csurka Istvánt és a MIÉP-et. Az eredmények ott már látszanak: a radikális oldal erősebb, mint valaha, a kisebbségiek közérzete pedig mélyponton van.

Éppen ezért fontos átgondolni, mit is hozna az ĽSNS dominanciája a szlovák szélsőjobbon. Bár Kotleba az utóbbi időben főként a romák elleni fellépésre fókuszál, nagy hiba lenne azt gondolni, hogy a magyarság szempontjából ő elfogadhatóbb opció a főként magyarok vegzálására szakosodott Slotánál. Ahogy a Jobbik esetében is meglehetősen gyakran előbukkan a „cigánybűnözés” témája mellett egy-egy jóízű zsidózás is, úgy Kotleba sem megengedőbb az „ősellenséggel”, azaz a magyarokkal szemben. A gondolati folyamat ugyanis megállíthatatlan: a romakérdés radikális kezelése után sorra kerül(ne) a többi kisebbség is. Amit Slota szimbolikus bemondásokkal és szimbolikus törvényekkel próbál kezelni, azt Kotleba inkább egyenruhás paramilitáris erőkkel oldaná meg. A Domobrana alakulatainak masírozása a szlovákiai magyar falvakban pedig minden bizonnyal gyorsan észhez térítené azokat az itteni magyarokat is, akik hasonló fellépést elfogadhatónak tartanak a magyarországi (vagy éppen szlovákiai) romákkal szemben.

Persze lehet benne reménykedni, hogy az ĽSNS erőit a közeljövőben a romakérdés foglalja le, és a magyarok szekálására Kotlebáéknak nem jut ideje – aki azonban így tesz, nem kevésbé cinikus, mint a parlamenti logikát a kisebbségi állampolgárok jó közérzete elé helyező, félreértett módon pragmatikus Richard Sulík. (Ravasz Ábel)