Korhadó fakeresztek

Összeszorul a gyomrom, amikor meglátom a száguldó, villogó gyorsmentőt. Újabb kereszt a komárom–pozsonyi főúton?

A rendőrautó láttán mindenki lassít; egy kocsi a mező közepén, egy roncs az út szélén, a vezető felőli oldala harmonikává préselődött. Néhány méternyire a baleset helyszínétől korhadó fakereszten művirág koszorút táncoltat a szél. A sofőrök fokozatosan gyorsítanak, alig néhány kilométerrel odébb dzsip cikázik. Hatalmas, erős, vezetője fiatal. Könnyen felejt vagy talán már hisz az örök életben. Villogok a két kamion közt átviharzó ezüst autócsodára. Visszaint, jelezvén, kösz. Bizonyára azt gondolja, rendőrök mérnek.

Talán máskor, talán valamikor már gyakrabban. Persze, mindhiába. Keresztapák, gyerekkori barátok, rokonok, ismerősök, újkori és volt szoci kapcsolatok, összekacsintások – te is voltál fiatal, tudod, forrófejű a gyerek, majd kinövi. Akkor nem gondolnak arra, most csak gyorshajtáson érték, de egyszer, ha nem mérnek, a család sohasem heveri ki, hogy elveszítette, hogy nyomorékká tett valakit, aki éppen akkor jött szembe, amikor a traktort előző teherautó vezetőjének kellett megmutatni, gyorsabb vagyok nálad, bátran nevetek a halál szemébe, mit nekem a nagybetűs élet. S már nem lesz esélye, hogy kinője.

Késő délután leszaladok kenyérért a szemközti boltba. Csúcsforgalom, dugó, minden van, ami egy fővárosi tömeges közlekedést fővárosivá tesz. Állok a zebra közepén. Mint aki a sínek közé esett. Előttem kocsisor araszol. Egy, csak egy vagány van. Éjfekete mercedesével kivág, gázt ad. Ösztönösen hátraugrom. Szerencsémre az ellenkező irányból nem jön villamos. A kocsi szele megcsap, de az álomautó már hetedhét villamosmegállón túl jár.