Konjunktúra

Pedig valójában nem tett ő mást, mint végezte a dolgát – ráadásul jól. Lehet berzenkedni, de a kommunikációs ipar nem a széplelkek klubja, alapvetés, hogy ha valami kellemetlent le kell nyomni a közvélemény torkán, akkor azt lehetőség szerint akkor kell megtenni, amikor az éppen kevésbé figyel, mert valami máson esik kétségbe. Példának okáért egy terrortámadáson. Vagy egy iszaptározó gátszakadásán.

Van azonban az ilyen helyzeteknek még egy nyertesük, bár a kifejezést nyilván maguk az érintettek utasítanák vissza elsőként és roppant hangosan. Ám attól még tény: az éppen regnáló vezető mindig erősen jön ki a tragédiákból. Emlékezzünk csak George Bush egekbe emelkedett népszerűségére 2001 őszén, és hát igen, nézzük meg Orbán Viktorét a nagyon közeli jövőben. Ráadásul, míg Bush alig győzött az elnökválasztáson, addig a Fidesz vezetője két elsöprő sikert húzott be, a másodikat speciel egy nappal a gátszakadás előtt!

Az eredmény tehát e pillanatban: a politikai után immár társadalmi értelemben is teljhatalom a magyar kormányfőnek. Kérdés: mire használja? Másképp: most fog kiderülni, mekkora formátumú vezető valójában Orbán Viktor. A katasztrófa utáni első héten remekelt: ott, akkor jelent meg és beszélt, ahol és amikor kellett. Akkor volt rajta gumicsizma és bőrkabát, illetve sötét öltöny, amikor kellett. A második, majd a sokadik hét politikailag sokkal izgalmasabb lesz. Jön a költségvetés és jönnek az adótörvények. A kampányok véget értek, és a kormányváltás óta eltelt időszakra jellemző szimbólum- és gesztusorientált, illetve a vérre szomjazó választók kielégítésére irányuló dacpolitizálás után neki kellene állni rendbe tenni az országot. Nem ízléses, nyilván, ilyenkor erről beszélni, de – lásd Jo Moore történetét – Kolontár után csont nélkül mehetne át elvonásokkal teli költségvetés, a beharangozottnál kevésbé populista adótörvény, ha kell – nem tudom, kell-e – presztízsveszteség nélkül lehetne újabb szerződést kötni nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Nem vitatná senki. Egyfelől, mert igazi ellenzék nincs, azt pedig, aki mégis vitázna, nyomban lehurrognák. Mert ilyen a társadalmi konjunktúra.

A gond az, hogy a teljhatalmat nemcsak használni, hanem kihasználni is lehet. És a politikai murphyzmus alapján: ha a politikusok elkövethetnek egy hibát, azt rendszerint el is követik.

Vasárnap este e ponton még azt írtam a veszélyekről: a gond az, hogy lehet államosításról beszélni, sőt államosítani is, lehet törvényes eszközökkel gazdasági és/vagy politikai ellenfelekkel leszámolni, lehet kritikus hangokat ellehetetleníteni, lehet alkalmatlan, ám hű bábokat fontos posztokra kinevezni. Hétfő este hozzáteszem: a parlament 12 óra alatt elfogadta a törvényt, amely lehetővé teszi az iszapkatasztrófát okozó magáncég állami felügyelet alá vonását (és általában minden olyan cégét, amely valamilyen kritériumok, vagy talán csak a kormány szerint katasztrófát okoz), Orbán Viktor pedig a rendőrségi szóvivőt megelőzve, saját maga jelentette be az elsőszámú közellenséggé lett vállalat vezetőjének őrizetbe vételét. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy szintén hétfőn a fideszes képviselők kizárólag saját pártjuk jelöltjeit szavazták be a médiát felügyelő testületbe. Kilenc évre.)

Az iszapveszély nem múlt el. Csak ezúttal már nem kizárólag a szegény kolontáriakat és devecserieket fenyegeti. (Nagy Iván Zsolt)