Komoly problémáinkról

Nap mint nap komoly problémákkal találkozunk, vagy ha nem is hoz velük össze személyesen az élet, legalább olvashatunk róluk a lapokban vagy az interneten. Nézünk róluk tudósítást a tévében, hallgatunk róluk valamit a rádióból. Szóval a problémák életünk részei, sajnos. A problémák okozzák például azt a kellemetlen jelenséget, hogy életünk során a kellemes tevékenységekre kellemetlenül kevés időnk marad. De foglalkoznunk kell a problémákkal, viaskodni velük, vagy legalább olvasni, beszélni róluk, hiszen mindannyiunk érdeke, hogy a problémákat ne söpörjék szőnyeg alá, hiszen úgy sosem lesznek megoldva. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én úgy érzem, hogy hova tovább, egyre komolyabb problémáink vannak. Mellesleg ahogy a napok, a hetek és a hónapok telnek egymás után, egyre azt sugallja valami, hogy komolytalan problémáink igazából nincsenek is. Nagy kár pedig, mert a sok komoly probléma közt jólesne néha legalább egy-két komolytalan. A hét sem csak munkanapok sora, a tanév végén is van nyári szünet. De ne térjünk el a tárgytól, hiszen az komolytalan lenne, ami pedig komolytalan, az hajlamos azt sugallani, hogy ott probléma nincs. Pedig probléma mindenhol van, legfeljebb még nem találták meg, tehát az egész csak idő kérdése.  A mai átlagember felelősségteljes életvitelének egyik alapkövetelménye, hogy legyen tájékozott, ismerje környezete aktuális problémáit. És ne csak a környezetéét, hanem az országéit is, amelyben él, továbbá a szomszédos országok problémáiról is legyen némi áttekintése. Mindezek mellett természetesen nem árt, ha időnként távolabbi tájakon, más földrészeken felmerülő problémákról is tudomást szerez. Mert hát az a logikus, hogy ha egy adott problémáról minél többen értesülnek, annál nagyobb az esély, hogy a problémára valaki megoldást talál. Nem kell tehát felugrani a tévé elől a külpolitikai hírek közben, hiszen a képernyőn bemutatott problémák súlyához mérve nem olyan nagy erőfeszítés visszatartani még néhány percig a pisit. Gondolni kell arra, hogy talán épp mi vagyunk azok, akik segíthetünk. Hogy mi legyen Észak-Koreával meg Szíriával. Vagy hogy hová bújhatott az a párizsi merénylő. Sose lehet tudni, kinek, talán éppen itt, a szomszéd faluban magányosan paprikát pikírozó Juliska néninek pattan ki a fejéből a megoldás, amellyel aztán sokaknak segíthet, arról nem is beszélve, hogy egy problémával kevesebb lesz a világban. Ugyanezen az elven működnek az úgynevezett nyitott belterű, idegenül szólva open space irodák is. Ezeket azért fejlesztették ki, hogy az alkalmazottak ne két-három személyes, apró irodákban kuksolva rágódjanak személyre szabott, apró problémáikon, hanem válaszfalak nélküli, nyitott térben, a többi 40-50 ember problémáiból (legyen az telefonbeszélgetés vagy szamárköhögés) rendszeresen értesülve és inspirálódva végezzék feladataikat, csapatként. Hiszen az összekötözött vesszőket nehezebb eltörni, megmondta már Szvetopluk is – az egész újmódi irodásdi igazából az általa felvázolt elven alapszik. Ha lett volna lehetősége 894-ben, hogy szabadalmaztassa, most az egész világ tudná, mi az a Szvetopluk-iroda. De nem volt neki, sajnos, mert Nyitrán lakott. Ki tudja, talán ez is egy probléma. Vagy ha nem az, majd az lesz. A problémák tehát köztünk élnek. Mi pedig szeretjük a problémáinkat. Mivé is lennénk nélkülük? Az embernek szívéhez nő a saját szemete, mondta nekem 2015 elején egy traktorista.