Az amerikai biztonság- és külpolitika paradigmája 2001. szeptember 11-ét és az iraki konfliktust kővetően jelentősen módosult, elsősorban a globális biztonsági környezet átalakulásának következményeképpen. Ennek egyik legfontosabb következménye az Egyesült Államok fegyveres erőinek globális méretű átcsoportosítása, amelyről már viszonylag régen beszélnek, az elmúlt időszakban viszont már kézzelfogható jelei is vannak.
Ami a második pontot illeti, a legfontosabb változás, hogy az amerikai haderő már nem a „létszámra”, hanem a „képességekre” összpontosít. Ez azt jelenti, hogy egyes esetekben például a regionális parancsnokok nem „2 hadosztályt és 100 repülőgépet” fognak kérni, hanem olyan „képességet”, ami az adott feladat végrehajtásához szükséges. Ezzel szorosan összefügg az amerikai támaszpontok jellegének megváltozása is: lejárt az eddig jól ismert „kis amerikai városok” ideje, amelyek külön amerikai iskolákkal és széleskörű polgári infrastruktúrával rendelkeztek, ahová éves, kétéves turnusokra jártak a katonák családjukkal együtt. Az új európai támaszpontok kisebbek lesznek, drága infrastruktúra nélkül, és a haderő sokkal inkább képesebbé válik arra, hogy Európán kívüli hadmű-veleteket hajtson végre.
A Nemzetbiztonsági stratégia (2002) és a Quadrennial Defence Review (2001) definiálja az USA alapvető érdekeit és céljait, melyek kulcsfontosságúak a tárgyalt téma szempontjából: megelőzni egy ellenséges hatalom dominanciáját az ún. kritikus régiókban, mint Európa, Északkelet-Ázsia, Eurázsia partmenti területei a Bengáli-öböltől Japánig, Délnyugat-Ázsia és a Közel-Kelet; biztosítani a nemzetközi tengeri, légi, űrbeli és információs kommunikációt; biztosítani a hozzáférést a kulcsfontosságú stratégiai forrásokhoz (nem kell megijedni, ez utóbbi igény szinte minden ország biztonsági dokumentumaiban jelen van, tehát nem kell „az önző amerikai olajlobbira” gondolni). A vizsgált téma szempontjából kulcsfontosságú az a két régió, amelyek jelentős potenciállal rendelkeznek a globális biztonsági környezet befolyásolására, illetve destabilizálására: Kelet-Ázsia, ahol a kínai fegyverkezési programok miatt speciális lokális fegyverkezési verseny folyik, valamint a Közel-Kelettől Délkelet-Ázsiáig húzódó instabil övezet, amelyben számtalan feltörekvő vagy éppen összeomló hatalom, ország jelent veszélyt a regionális, és bizonyos mértékben a globális biztonsági környezetre. Az USA szempontjából a legkritikusabb a Bengáli-öböltől Japánig húzódó övezet, ahol az amerikai támaszpontok sűrűsége és az en route infrastruktúra alacsonyabb szintű, mint a többi kritikus régióban. Amerika a 90-es években arra koncentrált, hogy képes legyen egyszerre két különböző régióban hadat viselni és szembeszállni az ellenséges regionális hatalmakkal. Ez a jelenlegi adminisztráció színrelépésével változott meg: elsősorban a háború megvívásának módjára és nem a helyére összpontosítanak. Fontos a potenciális támadó elrettentésének biztosítása a kritikus övezetekben, ezért az elrettentést a helyi sajátosságok függvényében kell modifikálni. Szükséges a támaszpontrendszer módosítására annak érdekében is, hogy az amerikai fegyveres erők mobilitása a kritikus régióban sokkal magasabb legyen, s ez elképzelhetetlen újabb támaszpontok nélkül. Az elképzelések sikere szempontjából kulcsfontosságúak a következő döntések: megerősíteni az amerikai haditengerészeti jelenlétet a Csendes-óceán nyugati részében (anyahajók, cirkálórakéták indítására alkalmas tengeralattjárók); megerősíteni a légierőt az Indiai- és Csendes-óceánok térségében, beleértve a Közel-Keletet; átcsoportosítani a tengerészgyalogság felszerelésének egy részét a Földközi-tenger térségéből a Perzsa-öböl felé és megvizsgálni a tengerészgyalogság lehetőségeit gyakorlatok végrehajtására a Csendes-óceán nyugati részén. Továbbá megtartani a legfontosabb európai és északkelet-ázsiai támaszpontokat, de alkalmasabbá kell őket tenni a régión kívüli haderő-átcsoportosításra. Ennek alapján elmondható, hogy az USA Délkelet-, Közép- és Dél-Ázsiára, a Csendes-óceán nyugati részére és Afrika egyes területeire fog összpontosítani. Kelet-Afrikára a veszélyforrások közelsége és a stratégiai tengeri útvonalak, Nyugat-Afrikára a helyi stratégiai nyersanyagforrások miatt. Ami Európát illeti, lesznek számunkra fontosabb és kevésbé fontos következményei is ennek a folyamatnak. A kevésbé fontosak közé tartozik, hogy már középtávon megszűnhet az amerikai légierő jelenléte Izlandon (felvetődik viszont, ki fogja védeni a szigetországot, hiszen Izlandnak nincs hadserege). De sokkal fontosabb, hogy a németországi támaszpontok egy részét áttelepítik a közép- és délkelet-európai „új szövetségesek” területére, s az Irakba telepített, de eredetileg német támaszpontokon állomásozó egységek már Közép-Európába térnének vissza. A legjobb esélye Lengyelországnak van – a lengyel védelmi miniszter szerint már 2006-ban megjelenhetnek az első amerikai katonák lengyel támaszpontokon –, továbbá Romániának és Bulgáriának (a Fekete-tenger melletti Constanca támaszpontját már az iraki háború alatt is használta az amerikai sereg). Természetesen nem a teljes haderőt csoportosítják át Németországból, a legnagyobb bázisok egy része marad – például a Ramsteini légi támaszpont. Globális tényezővel állunk tehát szemben, amelynek vannak közép-európai következményei is: nagyon általánosan elmondható, hogy régiónk közvetlenül is érintve van és biztonsági helyzete is megváltozik az amerikai fegyveres erők globális átcsoportosítása következtében.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.