Koloncok és legendák

Élénk képzelőerőre lesz szükségük a történészeknek, ha majd az ezredforduló palesztin–izraeli viszonyának alakulásában igyekeznek valami racionalitást találni. Sem józan paraszti ésszel, sem rafinált diplomáciai észjárással nem lelhető semmilyen épkézláb magyarázat arra, ami mostanság a térségben zajlik. Irracionalitását csak fokozza, hogy a globális érdek mellett a globális felelősség is jelentős szerepet játszik ebben a végtelen történetben. Meg a rossz lelkiismeret. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Palesztina felosztásától kezdve minden arab– izraeli konfliktusnak és minden rendezési kísérletnek voltak külső mozgatórugói. Mígnem eljutottunk a mai helyzetig, amikor a külvilág értetlenül szemléli, amint romba dől óriási igyekezetének minden szerény eredménye, és kezdi komolyan venni a klasszikust: a pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve. Arafat jót akart népének, amikor harcra buzdította és akkor is, amikor békét kötött számára. Saron Izrael történelmének élő legendája, s amikor úgy vélte, a politikusok eljátsszák, amiért harcolt, hát politikusként vetette bele magát a küzdelembe. Mára teljesen nyilvánvaló: őket terheli a felelősség a konfliktus jelenlegi kiéleződéséért – egyenlő arányban. Mert képtelenek változtatni, mert saját múltjuk és egykor volt dicsőségük rabjai. Arafat hol a békéről papol népének, hol harcra buzdítja, pedig már régen eljött az egyértelmű állásfoglalás ideje. Saron civil miniszterelnökként is örökös tábornok és hadügyminiszter maradt – pedig ettől bírósági határozattal tiltották el. Arafatok és Saronok azok között is vannak, akik örökösei a közel-keleti konfliktus rendezése felelősségének. Ugyanis az államalapító ENSZ, az Egyesült Államok és a korábban volt nagyhatalmak sem képesek szakítani múltjukkal, hol a palesztinok, hol az izraeliek oldalára állnak – pillanatnyi érdekeiktől függően. Az Európai Unió, amely igyekszik elhitetni önmagával, hogy képes világpolitikai tényező lenni, csak akkor ragadtatta magát keményebb szavakra, amikor Saron katonái lerombolták, amit a palesztinoknak épített. S mindeközben felnőtt már két palesztin és két izraeli generáció, amely nem ismer mást, mint a vergődést béke és háború, remények és kudarcok között. A palesztin társadalom a polgárháború szélére sodródott, az izraeli pedig a visszafordíthatatlannak tűnő megosztottság határára. Az örökölt bizalmatlanság szülte elátkozott körből csak egy kiút kínálkozik: a jövőt nem szabad legendákra bízni.