Kleptokraták versengése

A Robert Fico vezette Smer és Orbán Viktor Fidesze között az alapvető célokat tekintve semmi különbség. Mindkét párt szabad prédának tekinti az országát. A cél a közpénzek, uniós források, ingó és ingatlan állami és nem állami vagyon ipari méretű lenyúlása, hogy a párt belső köre és gazdasági holdudvara mesés vagyonra tegyen szert, és ezt folyamatosan gyarapítsa. Itt-ott persze dobnak némi koncot a lakosságnak is, megelőzve a nagyobb elégedetlenséget, aki azonban az útjukba áll, azt kíméletlenül eltiporják. Hogy mindeközben milyen módszereket hasz-nálnak, arról az elmúlt időszakban Szlovákiában már kiderült egy és más, és ne legyenek illúzióink, hogy Magyarországon jobb lenne a helyzet, sőt...

Fico és Orbán között azonban mégis van némi különbség, ami meghatározhatja az elkövetkező időszak történéseit. A szlovákiai választók közül bizonyára még sokan emlékeznek arra, amikor Fico, fiatal parlamenti képviselőként a munkahelyére biciklin érkezett, amit a hátára dobva vitt fel a törvényhozás épülete előtti lépcsősoron. A kezdeti „fürgeség” pedig az egész politikai pályáját végigkísérte. Magyarul: tudta, mikor kell belehúzni, és mikor kell gyorsan kitérni a nagyobb akadályok elől. 2006-ban vette át először kormányfőként az ország irányítását, amit 2010-ben – a gazdasági válság legnehezebb éveire – „visszaadott” az országot korábban európai pályára állító pártoknak. Ez utóbbiakat azonban gyorsan felmorzsolta a válság, Fico így 2012-ben győztesként térhetett vissza, és – a gazdasági fellendülés gondtalan időszakát kihasználva – 2020 tavaszáig a Smer volt a vezető kormánypárt. Miután teljesen kifosztották az államkasszát, és beütött a koronavírus-járvány, boldogan adták át a kormánykereket az addigi ellenzéknek, amely mára teljesen lejáratta magát, miközben Fico pártja – a róla időközben kiderült égbekiáltó gazemberségek ellenére – egyes kutatások szerint újra a legnépszerűbb tömörülés, és a következő választást követően jó eséllyel ott folytathatja a maffiaállam építését, ahol két évvel ezelőtt abbahagyta.

Orbán ezzel szemben 2010-ben felült a multimilliárdos apja cégétől kölcsönzött úthengerre, gázt adott, és azóta meg sem állt, mindent és mindenkit eltaposva, aki az útjába akadt, és persze azokat is, akik nem, csak épp rosszkor voltak rossz helyen. Persze, ő is megtehette volna, hogy Ficóhoz hasonlóan „szerényen” félreálljon, ha nagy a baj, és hagyja az ellenzékére, hogy a nehéz időkben lejárassa magát. És talán az idei választás előtt titokban még reménykedett is az ellenzék győzelmében – legalábbis a választás előtti masszív és felelőtlen pénzszórása erre utal –, hogy aztán pár év múlva, a problémák lecsengése után győztesként térhessen vissza. Ezzel az ellenzékkel azonban akkor sem tudta volna elveszteni a választást, ha nagyon akarja, másrészt az úthenger az úthenger. Jóval nehezebb vele kikerülni az akadályokat.

A kisebbeket persze egyszerű eltaposni, az elmúlt napok történései alapján azonban úgy tűnik, Orbán ezúttal hatalmas sebességgel közeledik egy masszív betonfal felé. A jobbik esetben ripityára töri az úthengerét, a lakosság pedig évekig nyögheti az általa okozott károkat. Rosszabb esetben áttöri a falat, és már semmi sem áll majd az útjában, hogy olyan irányba vigye el Magyarországot, amire a legrosszabb rémálmainkban sem gondoltunk.