Kizökkent az időből

JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

Késő éjszakáig dolgozott. Ugyan négynapos ünnep következett, úgynevezett hosszú hétvége, a munkáit viszont időben le kellett adnia.

Napok óta depresszióval küszködött, mégsem adta fel. Pontot tett az utolsó mondat végére is, s holtfáradtan az ágyba zuhant.

Pitymallott, amikor felébredt. Odakint borult volt az ég – ezt csipás szemmel is megállapította. Miért nem csörgött ez a rohadt mobil? – dühöngött, de mivel a biológiai órája eddig még sohasem csapta be, feltápászkodott, kiment a mosdóba, s gyorsan rendbe szedte magát.

Lámpát nem gyújtott, hiszen behunyt szemmel is ismerte a lakás minden zegét-zugát.

A sötétséget a felhők számlájára írta, s még az sem tűnt fel, hogy a macska is nyugodtan szunyókált a küszöbön. Máskor ilyentájt már követelte a reggelit, de most még a fejét sem emelte fel, amikor átlépett fölötte. Biztos hajnalig a mezőt járta, szőtte tovább a gondolatait, s rá se nézett a tigriscsíkos jószágra.

A hátsó szobában is csend honolt, de ez sem tűnt fel neki, anyja biológiai órája nem működött olyan pontosan, mint az övé, ezért ő rendszertelen időközökben ébredt. Összepakolta a táskáját, s kisétált a buszmegállóra. Itt még nagyobb volt a csend, mint otthon, s mintha az ég sem akart volna kivilágosodni. Bár még nem kezdődött el az iskolaév, egy-két melós azért bejárt a városba dolgozni. De mivel csütörtök volt, biztosan hamarabb kezdték meg a hosszú hétvégét, gondolta, ilyenkor érdemes elutazni, nem kell pazarolni a drága szabadságot. Csak állt és várt, mikor hangzik fel végre az autóbusz berregése, hiszen reggelente már a szomszédból idáig hallatszik a hangja. A faluban semmi sem mozdult, a boltban is alig lézengtek páran. Ekkor szólalt meg a harang, pontosan hat órakor. Riadtan nézett az órájára, s rádöbbent, most először megcsalta a biológiai órája. Hazamenni már nem akart, nehogy anyja ismét figyelmeztesse, hogy büntetlenül nem lehet ekkora tempót diktálni. Így inkább behúzódott a buszmegálló sarkába, nehogy észrevegyék a lassanként ébredő falubeliek.