Kiska: a meglepetések embere

Attól függetlenül, hogy mit gondolunk kijelentése tartalmáról, maga a jelenség dicséretre méltó. Mit gondol a családról/melegekről (ki-ki saját értékítélete alapján döntse el – e sorok szerzője szerint mindkét megfogalmazás egyszerre helyes) szóló népszavazásban feltett kérdésekről? Az utca embere még talán, többségében, válaszolna a kamerába, a politikusok jelentős része viszont szereti elkerülni az ehhez hasonló, úgymond kényes témákat. Pedig nem kényes, csak nagyon megosztó. Vonakodásuk részben érthető: többségük olyan pártban politizál, amely az ebben a kérdésben megosztott társadalom mindkét feléről merít választókat. Most kit bosszantsak fel? – szól ilyenkor a politikusi dilemma. A válasz pedig nem ritkán egy trükkös semmitmondás. Andrej Kiska államfő tegnap úgy járt el, ahogy egy államfőhöz illik. Nem kertelt, véleményt mondott. Mindegy, hogy tetszik-e nekünk vagy sem – egyik olvasónak igen, a másiknak nem –, a lényeg, hogy nem bújt el, nem beszélte ki magát arra, hogy a sajtótájékoztatót más témában hívták össze, vagy hogy még meg sem kapta az Alkotmánybíróság döntését és indoklását, és a referendumot sem volt még alkalma kiírni. Elmondta, mit gondol. Amivel egyáltalán nem kell egyetérteni – sőt, a vita a demokratikus társadalom alapja –, ám állampolgárként ehhez joga van. Nem azt felelte: így kellene szavazni. Ezért joggal érhetné kritika, bármilyen választ is adott volna. Csupán azt mondta, hogy ő személyesen mit fog tenni. Az államfő már akkor bölcsen járt el, amikor a népszavazási kérdéseket az Alkotmánybíróságra küldte – olyan esetben, amikor kételyek merülnek fel egy ilyen fontos aktus alkotmányosságát illetően, az elnöknek szinte kötelessége kikérnie az illetékes testület véleményét (még ha tudjuk is, hogyan működik az a bizonyos testület…).  Nem utolsósorban azért, hogy utólag ne lehessen megkérdőjelezni a referendum eredményét – ez egyik félnek sem lehet érdeke. Persze felmerül a kérdés, mint a szeptemberi döntéskor is, hogy mennyire volt politikailag számító Kiska véleménye: hiszen olyan véleményt fogalmazott meg, amit az emberek túlnyomó többsége is vall. Igen ám, csakhogy azokban a liberális entellektüel körökben, amelyekben az államfőt eddig körbedicsérték, ezzel egy nagy fekete pontot szerzett. Most mondhatnánk, hogy öt év múlva, az újraválasztáskor a nép dönt, nem pár száz meleg aktivista, ám ha a rideg politikai kalkuláció lett volna számára a döntő, akkor egyszerűen megkerülte volna a választ, mint ahogy – amíg csak lehet – meg fogja kerülni Robert Fico miniszterelnök. („Tipikus! Milyen más kérdést várhatnék is önöktől? Hagyjanak ezekkel a marhaságokkal, ezerszer fontosabb dolgokkal kell most foglalkoznom” – ugye megvan a jellemző ficói kitérő válasz.) Olyan államfőre vártunk eddig, aki azon kívül, hogy megnyeri a választást, képes véleményt mondani. Még fontosabb lenne, hogy a fontos társadalmi témákra rá tudja fókuszálni a figyelmet. Kiemeljen olyan ügyeket, amelyekkel a politikum vagy nem foglalkozik, vagy csak látszatmegoldásokat kínál – például a roma kérdés. Ezzel még adós a köztársasági elnök – pedig a kampányban erre határozott ígéretet tett –, ám bízzunk benne, hogy ami késik, nem múlik.