Kilátástalan korrupció

A megkérdezettek 85 százaléka szerint a közbeszerzéseket úgy manipulálják, hogy azzal a kiválasztott cégeknek kedvezzenek. Azt pedig, hogy a közbeszerzéseknek több mint a fele manipulált, a hazai hivatalnokok negyede gondolja. Most hüledezhetnénk, megdöbbenhetnénk, felháborodhatnánk, bármelyik megnyilvánulás helyénvaló volna. Egy idegen univerzumból érkezett lény esetében. Akinek viszont a szlovákiai rögvalóság a természetes életkörnyezete, aligha döbben meg ezen. Bár az a 85 százalék kicsit izmosnak tűnhet, de lehetetlennek egyáltalán nem.

A közbeszerzés a közvagyon felhasználásának – igen, az ön pénze is, kedves olvasó – racionalizációjára irányul. Az alapelképzelés, egy kormányzati struktúrán kívül álló, úgymond független hivatal ellenőrzése alá helyezése nem rossz, és még akár működhetne is. Amitől nem működik, az a korrupció mély társadalmi beágyazódottsága, és az irányába mutatott magas állampolgári tolerancia. Azt mindenki „tudja”, mennyit kell egy sikeres műtétért adni az orvosnak; mennyiért kerülhet be gyermekünk egy fővárosi óvodába, ha nem iratkoztunk fel a várólistára már születése után; a nagyit 500 alatt nem veszik be a szociális otthonba. Ahhoz viszont, hogy a hivatalok ne várják ki az ügyintézés során a törvényes határidőt, hanem gyorsabban eljárjanak, a kisebb címletek kérvénybe helyezése is elegendő (vagy gerincesen kifizetjük a magasabb illetéket a gyorsított ügyintézésért). És ha mindez kicsiben működik, már hogyne működne akkor, ha például egy minisztérium épületének takarításáról, a tárca szolgálati gépkocsiflottájának karbantartásáról, vagy éppen hólapátolásról van szó, de még ezeknél is jobb biznisz a tanácsadás, főleg EU-s pályázatok esetében...

Így mind a ketten jól járunk – hangzik el gyakorta a korrupció önigazoló magyarázata. Csak az állam jár rosszul, már rövid távon is, a hosszabb távú, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt kártékony hatásokról nem is szólva. A (nagy) korrupció, és a vele kéz a kézben járó adóelkerülés miatt kieső források az államnak fognak hiányozni, így kevesebb forrása lesz az alapvető, a „társadalmi szerződésben” rögzített funkciói ellátására; nem is beszélve a korrupció versenyképességre gyakorolt negatív hatásáról.

Mi hát a megoldás? – tehetnénk fel az álnaiv kérdést. A közbeszerzési folyamat átláthatósága mellett még nagyobb hangsúlyt kellene kapnia az ellenőrzésnek, illetve tágabb értelemben az állami repressziónak. Ez azonban csak egy olyan rendszerben működhetne, ahol az állami oldal nem érdekelt a korrumpálhatóságban. Ez a zavaros pártfinanszírozási háttérrel rendelkező, posztszocialista Kelet-Közép-Európában még egy jó ideig nem lesz így. Hangozzék bármilyen pesszimistán, erre kell berendezkednünk.