Kifogytunk a politikusokból?

Persze nincsen szó összeesküvés-elméletekről és egy mély hangú keresztapáról, csupán arról a dilemmáról, hogy milyen mértékben kell az új Európai Bizottság vezetői közé olyanokat engedni, akiknek éppen a leendő tárcájukhoz kapcsolódó üzleti múltjuk van.

Régi kérdés, hogy üzletemberből lesz-e jó politikus, vagy egy pályaelhagyó politikus lehet-e valaha jó üzletember…? Ami biztos: a szlovák, magyar és európai bürokráciára is ráfér a friss szemlélet, piaci tapasztalat. De nem összeférhetetlenség, érdekkonfliktus árán, leendő korrupciós botrányok melegágyát megteremtve. A szirének csábító éneke a sok milliárd eurós uniós költségvetés mellett nagyon hangosan hallatszik.

Az európai sajtó szerencsére gyorsan utánanézett a jelölteknek, sok érdekes életutat feltérképezve. Adott huszonhét biztosjelölt és Jean-Claude Juncker, a Bizottság leendő új elnöke, aki 1995–2013 között luxemburgi miniszterelnökként szolgált a nagyhercegségben. Hazájában végül a titkosszolgálati felügyeleti hatáskörének elhanyagolásából fakadó botrányba bukott bele, majd átejtőernyőzik most a Bizottságba.

Adottak azok, akik korábbi éveik alatt komoly gazdasági érdekeket képviseltek, és most hirtelen azt várnánk tőlük, hogy majd ezen felülemelkednek. A spanyol néppárti Canete, az energiaügyi portfolió várományosa, éppen csak sógorára ruházta át 400 millió euró értékű olajipari részvényeit, mielőtt biztosjelölt lett. A brit Lord Hill saját cége képviselte a londoni bankárok – a City – érdekeit Brüsszelben, most pedig pénzügyi szabályozásért felelős biztos lesz. Karmenu Vella máltai politikus a környezetvédelmi és halászati tárcát kapja, miközben tapasztalatait részben a szerencsejáték-iparban kamatoztatta.

Adottak azok, akik egyszerűen csak a politikai opportunizmus művészei, mint a végül kihullott szlovén liberális Alenka Bratušek, aki leköszönő kormányfőként utolsó leheletével saját magát jelölte biztosnak. Ebben a brigádban az egyetemi tanár, miniszter Navracsics és a diplomata múltú Šefčovič már-már üde színfolt.

A „forgóajtó-jelenség” – vagyis amikor az üzleti életből egyből a politikába ugranak, vagy fordítva – a fejlett demokráciákban szabályozott, és kötelező egy úgynevezett „lehűlési időszak”: 1–2 évet egy független szektorban, más munkahelyen tölt a jelölt. Az uniós intézmények ezt még nem alkalmazzák – csak reméljük, hogy nem a mi zsebünknek fog fájni ez a lazaság…

Feledy Botond

A szerző külpolitikai szakértő