Ki a vulgáris szörny?

A szlovákiai demokrácia fejlődésének szerves részét képezi a primitív politikai sértegetések fejlődése is. A kilencvenes években Ivan Gašparovič brillírozott a „vén f.sz” megjegyzésével, majd a stafétabotot Ján Slota vette át a „kysucai libával” és a „kócos asszonnyal”, míg eljutottunk Igor Matovičhoz. A szociális médiában „tyúkeszűnek” és „alkalmatlan vulgáris szörnynek” nevezte Jana Bittó Cigánikovát.

Kézzelfogható és szembetűnő az evolúció. Gašparovič az akkori államfőt, Michal Kováčot egy magánbeszélgetés során sértegette, és a politikus azonnal tudatosította, hogy túllőtt a célon, sőt ügyetlenül mentegetőzött is, próbálta enyhíteni a dolgot. Slota gyalázatos szavai, melyekkel egy másik nemzeti politikust, Anna Malíkovát illetett, vagy a Göncz Kingát, a magyar diplomácia főnökét sértő megjegyzései már nyilvánosan hangzottak el és szándékosak voltak, noha Slotából nyilvánvalóan sokszor az alkohol beszélt. A jelenlegi pénzügyminiszter a politikai sértegetést egy teljesen új szintre emelte. A Szabadság és Szolidaritás képviselőnőjét nem négyszemközt sértegette, nem is felindulásból vagy nem beszámítható állapotban támadt rá. Nem, leült szépen a számítógépéhez, jól átgondolta, mit fog írni, majd elkezdte a litániáját.

De hogy ne legyek túl szigorú országunkkal szemben, le kell szögeznem azt is, hogy a kisebb-nagyobb sértések a jelenlegi politika elválaszthatatlan részét képezik világszerte. Ugyanakkor egyfajta alapillem megköveteli, hogy bizonyos határokat soha nem szabad átlépni. Amikor támadunk valakit, talán legalább néhány érvszerűséget felhozhatnánk ellene. A vulgáris gyalázkodás esetében ez hatványozottan érvényes.

No és a humor is segíthet. A viccesen burkolt sértés jelezheti a politikai ellenfélnek, hogy ne vegye komolyan a dolgot, és nem lehetetleníti el a további párbeszédet. „Ha William Gladstone beleesne a Temzébe, az szerencsétlenség lenne, de ha valaki kihúzná onnan, úgy vélem, az kész katasztrófa lenne” – mondta politikai ellenfeléről a 19. században Benjamin Disraeli volt brit miniszterelnök. És emiatt senki nem tartja őt bunkónak. Jack Kamp kongresszusi képviselő pedig Bob Dole egykori amerikai elnökjelölttel gúnyolódott: „Nemrég leégett az egész könyvtára, elveszítette az összes könyvét, még mielőtt kiszínezhette volna őket.” Hasonló példákból Dunát lehetne rekeszteni, noha bizonyos esetekben nehéz meghatározni, mikor beszélhetünk még jó ízlésről.

A humor vékony határán táncolt Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnök is, aki Barack Obama volt amerikai államfőről azt mondta, hogy „kicsi, szép és napbarnított.”

Természetesen a világpolitikában is találunk primitív, szándékos sértéseket. „600 kurva fia” – mondta egyszer Mustafa Tlass szíriai védelmi miniszter Jasszir Arafat palesztin vezérről. Hugo Chávez venezuelai politikus szamárnak titulálta George Bush amerikai elnököt, Robert Mugabe zimbabwei diktátor pedig a szegregáció, a faji elkülönítés ellen harcoló Desmond Tutut „dühös, rossz és begyöpösedett kis püspöknek” minősítette.

De ugye egyetértünk, hogy nem ez az az irány, amit követni szeretnénk.

A szerző a Plus 7 dní főszerkesztő-helyettese