Ki a bűnös, ne kérdjük?

A címmé emelt mondatot Babits Mihály írta le Húsvét előtt című költeményében, a kérdőjelet viszont e sorok írója tette mögé. Persze, álmomban sem hasonlítom össze magam Babits Mihállyal, de, sajnos, nem tudok olyan nagyvonalú lenni, hogy ne érdekeljen, ki a bűnös az egyik legnagyobb országos napilap, a Sme lehallgatásának ügyében. 2002 decemberében a Sme karácsonyi ankétot készített. Jobbára minden lap csinál ilyet, ez kiváló alkalom a politikusoknak, hogy a szeretet ünnepétől fátyolos szemű olvasókkal elhitessék: ők is emberek, hangsúlyozzák a család, az együttlét és a szeretet fontosságát, újabb voksokat szerezve a következő választásokon. Ám Pavol Rusko médiamogul – jelenleg gazdasági miniszter, akkor éppen parlamenti alelnök – és a Sme egyik szerkesztője közti könnyed karácsony előtti bájcsevely nemcsak a lap hasábjain látott napvilágot, hanem hangfelvétel formájában a szerkesztőség és Rusko is megkapta.

Az ügy kisebbfajta koalíciós válságot robbantott ki, melyet ma, a permanens koalíciós válság korában már észre se vennénk, de akkor még viszonylag új jelenségnek számított, ám ez legyen a koalíció, a politikusok baja. A nagyobb baj az, hogy a két és fél éven át tartó huzavona végére az úgymond, független bíróság sem tudott pontot tenni. Jogi szempontból persze kifogástalan a verdikt: a bíró kimondta, a vádlottak padjára ültetett három egykori titkosszolgálati munkatársról nem mondható ki, felelősek azért, hogy lehallgatták a parlamenti alelnököt és a napilapot. Az sem nyert bizonyítást, hogy a Smet hallgatták le, és nem Ruskót. Bár ebben a kérdésben nem tudni, mi a rosszabb, ha egy lapot, vagy ha egy politikust hallgatnak le illegálisan... Az egyébként biztosra vehető, hogy Ruskót megfigyelték. Nem a miatt a beszélgetés miatt, melyben elmondta, hogy az ünnepek alatt a kislányaival, a család kecskegidájával és hat hónapos afrikai oroszlánkutyájával fog foglalkozni, hanem úgy általában. A világ minden normális titkosszolgálata megfigyelne egy olyan embert, akinek döntő befolyása van abban, mit és hogyan sugározzon az ország legnézettebb tévécsatornája. Ha kell, illegálisan is. A befejezetlen ügy kérdések sorát veti fel. Kitől kaptak erre utasítást, kihez kerültek a feketén szerzett operatív információk, és akihez kerültek, az mihez kezdett velük. Hogy működnek az ellenőrző mechanizmusok abban az országban, ahol egy lehallgatás felvételéhez hozzá lehet jutni? A szakszolgálatok ténykedését elméletileg parlamenti bizottság felügyeli. Mit tett a politikai elit azért, hogy ne kerülhessen sor ilyen visszaélésekre? A szakértői vélemény szerint a rendszer évekig alkalmas volt arra, hogy illegális lehallgatásokra is használják. Hogy történhetett ez meg, és miért nem szúrt szemet senkinek évekig?

Mindezekre a kérdésekre nem adott választ Roman Farkaš bíró. Csak annyit mondott, a három vádlott – köztük egy egykori ŠtB-s, akinek ezért kellett elhagyni a SIS-t – nem „hallgatózott.” A lehallgatási ügy már rég nem botrány, a titkosszolgálatoknál nem következett be érdemi változás, a vélhetően jó szándékú, de öreg és inkompetens igazgató talán nem is tudja, mi történik a „cégnél”. Valakik pedig továbbra is számon tarthatják, mit telefonoztunk. Csak abban bízhatunk, hogy amiről álmodoztunk, azt talán nem írják aktákba.