Kevesebb liberalizmus

Múlt csütörtöki, Nem nyerő a liberális politika című kommentáromra reagált szombaton Ravasz Ábel A markáns liberalizmus címmel. Ami jó dolog, hiszen a véleményeket ütköztetni kell. Ravasz Ábel velem ellentétben arra a következtetésre jut, hogy Európában a leginkább látható vitás kérdésekben „hosszú távon rendre a liberalizmus felé mutatnak a folyamatok. A trend szerintem teljesen egyértelmű – kivéve, ha valaki kifejezetten a liberalizmus ellen drukkol” – írja rólam. Ez személyeskedés, nem vita.  Nem, nem drukkolok a liberalizmus ellen, sőt. Európában a választópolgárok drukkolnak ellene azzal, hogy egyre kevesebben szavaznak a liberálisokra, ezért is írtam azt, amit RÁ kifogásolt: „a választópolgár értékrendjében nem a több Európa eszméje a nyerő, hanem a nemzeti érdekeké”. De ezt is hozzátettem: „Ez nem feltétlenül jó a kisebb, gyengébb (uniós) tagországok számára, de mindenképpen alkalmazkodniuk kell hozzá.”  RÁ válaszával az a fő bajom, hogy egyetlen konkrétumot sem tartalmaz, általános frázisokat emleget a liberalizmus kiválóságáról – ami rendjén is lenne –, de az már vitatható, hogy más, pl. a konzervatív pártok a liberális pártoktól vették volna át programjaikba az általa említett értékeket.  A német FDP nem tudta átlépni az 5 százalékos parlamenti küszöböt, a brit liberálisok népszerűsége három év alatt több mint húsz százalékról a felére csökkent, Kelet-Európában több liberális párt felmorzsolódott. A 2009-es európai parlamenti választásokon közel 3 százalékkal kaptak kevesebbet a liberálisok, frakciójuk tovább zsugorodott (az ALDE nem is tisztán liberális frakció, hanem pártszövetség eredménye). A számok alapján igenis „általánosabb tendenciáról” van szó Európában, nagy a valószínűsége annak – engedtessék meg, hogy tudománytalanul jósoljak –, hogy a német és brit liberálisok vérvesztesége nyomán a 2014-es EP-választásokon a liberális pártok még rosszabbul fognak szerepelni. Ezt nem muszáj szeretni, de ez van, tessék tudomásul venni.  Azt is állítottam, a már több mint öt éve húzódó válságot megelégelve a választók vagy a markáns konzervatív, vagy a markáns baloldali megoldásokra szavaznak, nem a simulékony, se hús, se hal politikára. Ezt is adatok bizonyítják, ha lenne rá hely, rengeteget fel is sorolnék. A „se hús, se hal” megfogalmazást zokon vette RÁ, s fitogtatva közli, hogy a szakirodalom megkülönböztet „bal- és jobbliberális, sőt libertárius és neoliberális pártokat”. Tegyem hozzá, a szakirodalom tovább is megy a részletezésben, de épp ez igazol engem. A papír – a szakirodalom – sok mindent elbír, a gyakorlati politikacsinálásban ez a „kavalkád” úgy csapódik le, hogy a pártprogramba innen is lopunk egy kicsit, meg onnan is.  „Az FDP a német politika leginkább dogmatikus, markáns formációja volt” – írja RÁ. Azért nem árt emlékezni: az FDP az utóbbi években volt a konzervatívok partnere, korábban a szocdem SPD-vel lépett koalícióra, s Genscher, az „örökös német külügyminiszter” sokat mesélhetne pártja fura bakugrásairól. Ja, és az sem hat meg, mennyire nehéz kisebb koalíciós pártnak lenni. A kis pártok pontosan tudják, mibe mennek bele, a gazdasági előnyökért, tisztségekért, hatalomért, pénzért cserébe szívesen elvesztik arcukat. Ez az FDP-re is igaz. Számos európai országban erősödött a szélsőjobb. Teret nyer az idegenellenesség, a bevándorlókkal szembeni intolerancia még a hagyományosan demokratikus pártok esetében is mind a konzervatív, mind a baloldalon. Megjelentek a fejkendőtörvények és egyéb korlátozó jogszabályok. Ezek lennének a markáns „liberalizmus felé mutató folyamatok”? Végül RÁ stílusában: a trend szerintem is egyértelmű – kivéve, ha valaki kifejezetten félre akar vezetni. Részemről ezzel a polémiát végérvényesen lezártam.