Kettős mérce

A Fico által megálmodott világban az emberek akkora elégedettségben és boldogságban élnek, hogy már nem is tudják, kinek a nyakába ugorjanak, hogy köszönetet mondjanak ezért a közel egyéves kormányzásért és az értük tett sok jóért (ha valaki tud egyet említeni, álljon elő vele!). Itt minden rendben van, nincs semmi látnivaló. Minek ide tüntetés? Az élelmiszerárak csökkentek, ahogy a választások előtt oly sokszor azt megígérték.

Szerencsére a benzin ára is nagyot esett, mióta a negyedik Smer-kormány van hatalmon. A közbiztonság egyre jobb, az egészségügy kivirul, az emberi jogok és a demokrácia terén is sikerült sikereket elérni, a kultúra pedig szóhoz sem jut a sokktól, amit a fejlődése érdekében vittek véghez. Hála az égnek, a gáz és a villany ára is folyamatosan csökken, ahogy azt megígérték. Vállalkozónak lenni pedig egyre nagyobb öröm, hisz ők mindent megtesznek a kisvállalkozók és gazdasági szereplők támogatásáért. Növelték az adóterheket, csökkentették az adókedvezményeket, a befizetendő járulékok pedig nőttek. Itt az élet gyönyörű, hisz ebben az országban mindenki egyenlő a törvény előtt, és mindenki elnyeri méltó büntetését, bármekkora bűnt is követ el, függetlenül attól, hogy mennyire közel áll a hatalomhoz. Az egyszerű embereknek nem kell félniük, megkapják azt, ami nekik jár. Kamatostul.

Ha valaki egy kicsit visszagondol, és nem kéthónapos lejáratú az emlékezete, még derenghet neki, hogy Fico és hívei milyen „kifinomult” módon szerveztek tüntetéseket. Példának okáért: maga Robert Fico egy megmozduláson erős célzást tett arra, hogy az akkori elnök asszony, Zuzana Čaputová egy prostituált, és kezével lefelé suhintva, kinyújtott tenyérrel erőszakosan megjegyezte: „treba dať dole” (le kell vágni, el kell tüntetni)! Jobbkeze, Ľuboš Blaha pedig egy tüntetésen az akkori miniszterelnököt, Igor Matovičot lehitlerezte, Čaputovát pedig „le amerikai örömlányozta”. Igaz, az „örömlány” szót nem ő, hanem a békeszerető tömeg skandálta felhangon. Hamran Istvánt, az akkori rendőrfőkapitányt pedig „humusznak” nevezte. Daniel Lipšicet, a speciális ügyészség vezetőjét – amit és akit azóta már sikerült gyorsított eljárásban eltüntetnie a hatalomnak – egyszerűen gyilkosnak nevezte, és öklét rázva, nyálát fröcskölve kiabálta: „Börtönbe velük!”

Fico egy fehér léggömbgalambbal a kezében arra biztatta híveit, hogy szervezzenek felkelést az akkori kormány ellen. Ne értsen félre senki: a felkelésre való buzdítás nem egy könnyed pikniket takar a parkban, hanem rendbontást, lázadást, zavargásokat. Akkor még azt nyilatkozta, hogy nem szabad hagyni, hogy elvegyék az emberektől az alapvető jogokat, így a jogot, hogy tüntetéssel fejezhessék ki elégedetlenségüket a kormány ellen. Ma egész mást állít.

Az elnöki palota elé rendőröket kellett kivezényelni, mert a feldühödött, arcukat sállal eltakaró, Fico-hívőkből álló tüntető tömeg be akart jutni az elnöki rezidenciára, vélhetően békésen meginni egy délutáni teát az elnök asszonnyal. De mivel a bejáratnál a díszes vaskapu zárva volt, és nem volt hozzá kulcsuk, rámásztak és feszegették, husánggal a kezükben próbálták eltávolítani az útból, természetesen csakis a finom tea reményében. A sál is csak arra szolgált, hogy mikor az édesanyjuk este nézi a híradót, nehogy felismerje őket, és büszkeségtől dagadó mellel mondhassa: „Ez az én fi am, őt neveltem odaadóan 30 évig.” Az akkori ellenzékben lévő Smer által szervezett, és sokszor nem engedélyezett tüntetéseken többször is előállított a rendőrség személyeket bűncselekmény és garázdaság gyanúja miatt. Több rendőr megsérült, egyeseket kórházba is kellett szállítani, mert petárdákat és köveket dobáltak rájuk.

Aminek pedig ma vagyunk a szemtanúi, hogy ezek a csúnya liberális, progresszív megmozdulások, amelyek tele vannak engedetlen, liberálisnál liberálisabb színészekkel, múzeum- és színházigazgatókkal – nos, ez már mindennek a teteje! Nem is beszélve azokról az egyetemi tanárokról, elismert művészekről, színeszekről és értelmiségiekről, akik a hatalomnak nem hódolnak be, és felvilágosult módon a saját és a gyerekeink kultúráját, kulturális értékeit szeretnék megvédeni, legyen az szlovák vagy magyar. Olyan emberektől, akik annyit értenek a kultúrához és annak ápolásához, mint a csirkék és a tehenek, kikkel Mozartot és Bachot hallgattatnak a csirkefarmon és a szarvasmarhatelepen, hogy több tojást tojjanak, és több tejet adjanak.