Két ország polgárai?

A honi médiafogyasztók szisztematikus butítására alapozó kormányzati kommunikáció bizonyára termékeny talajra hullatja magjait, máris látható, hallható, amint az egyszeri szlovák adófizető fölemeli fejét a vacsoraasztalnál, s megkérdezi, mi a fenét akarnak már megint ezek a magyarok. Nos, ha nem is gondoljuk naivan, hogy ezt az írást kötelező olvasmánynak tekintik, hátha becses olvasóink révén mégis eljuttatható hozzájuk néhány gondolat.

Például az a felismerés, hogy az USA vagy a Cseh Köztársaság folyamatosan beleavatkozik Szlovákia belügyeibe, nem is tudjuk elképzelni, mi munkát adnak ezzel a külügyi tárcának, szegényeknek… Merthogy cseh–szlovák, vagy amerikai–szlovák kettős állampolgárból van néhány ez országban. Vajon mi munkát adunk mi a State Departementnek (szegény Hillary Clinton) meg a Černín-palotának, hiszen Szlovákia is folyamatosan s évek óta beavatkozik mások belügyeibe. És a legizgalmasabb felismerés, hogy magyar–szlovák kettős állampolgárságú egyének is léteznek, olyan Magyarországon élő szlovákok, akiknek egyébként mindkét ország polgársága megadatott. Hallatlan!

Aztán gondolkodjunk csak el: hogy Magyarország (vagy akár Szomália) ad-e a szlovák illetékességű polgárnak ottani állampolgárságot, azt Pozsony nem feltétlenül tudja befolyásolni. Egyetlen módon reagálhatna: kiköthetné, hogy más ország állampolgársága esetén megszűnik a szlovák állampolgárság. Ennek egyetlen akadálya az Alkotmány, melynek értelmében (s ezt nem is itt találták ki, mert az Alapvető Emberi Jogok Nyilatkozatából vettük) senki sem fosztható meg állampolgárságától. Ha tehát a pozsonyi kormány számára a szlovák–magyar kettős állampolgárság elfogadhatatlan, sok álmatlan éjszakája lesz a szakértőknek, hogy ezt az álláspontot végrehajtható szabályozás tárgyává tegyék.

De félre a viccelődéssel. E sorok írója nem feltétlen híve a kettős  állampolgárságnak, annak sok-sok megválaszolatlan kérdését látva maga előtt. Arról nem is beszélve, hogy ha a szlovákiai magyar esetleg választójoghoz jut Magyarországon, milyen erkölcsi alapon dönt arról, mire verjék el a magyar adózók pénzét és mire kényszerítsék az OTTANI törvényhozók az OTTANI polgárokat ITTENI szavazatokkal. De ez legyen a mindenkori budapesti kormányzat és parlament problémája.

Sokkal jobban zavar, hogy egy nyíltan extrém pártot koalíciós partnerként keblén melengető, lényeges, valószínűleg újra győztes politikai erő harmadik embere azután, hogy az első ember „hajlandó találkozni magyar kollégájával” máris keveri a kevernivalót, máris határozott nyilatkozatokat tesz. Eközben más országok relációjában ezt a kérdést Szlovákia vígan megemészti, a külhoni szlovákok esetén pedig ugyancsak támogatja. Úgy van ez, mint a státustörvény, a pozsonyi „vérségi” alapon megfogalmazva konfliktusmentes, a magyar, az egyén szabad választására alapuló meg konfliktusgerjesztő volt.

Persze, minden ország szuverén joga eldönteni, mit kezd állampolgársági kérdésekkel. De a magyarok szívatásán túl semmire sem jó nyelvtörvényhez hasonlóan a čaploviči nyilatkozat most sem más, mint a kommunikációs háttér megteremtése a konfliktusgerjesztéshez.

Hiszen kampány van idehaza, vagy nem?