Képviselet és politikai felelősség

Viszont a kitűzött cél még ekkor sem garantált, az összefogás ugyanis csak egy forma.

A magyarországi politikában az összefogás tartalmi elemei már korábban is megszületettek, legalábbis abban az értelemben, hogy az ellenzéki pártok közötti áthidalhatatlannak vélt ideológiai különbségek egyelőre relativizálódtak és háttérbe szorultak. Plurális politikai közösségről beszélünk, de a „nagy dolgokban egyetértünk” – mondaná bármelyik párt képviselője. A tartalmi együttműködés mellett október 13-án a forma is létrejött, és a lehető legszorosabb összefogással minden várakozás felett szerepelt a magyarországi ellenzék.

A szlovákiai magyar politikában a helyzet – hangsúlyozom, budapesti szemmel – hasonló: nemcsak a megmaradás a cél (úgyis, mint a parlamenti küszöb átlépése), hanem szemben a magyarországi politika Orbán-rezsim-bontó ambícióival, a magyar képviselet megmaradása. A pártok közötti tartalmi különbségek nem a tőke és a munka szintű antagonizmusok, a forma viszont még tervezés alatt áll. Most éppen az MKP Országos Elnökségének szerdán nyilvánosságra hozott határozatában olvashatjuk, hogy a Híddal és az MKDSZ-szel létrehozandó választási párt javasolt irányelveit egyelőre nem fogadja el, és az egyeztetési folytatást ötpárti keretben irányozza elő. Budapesti szemmel gyakran irigylésre méltó (volt) nézni a szlovák(iai magyar) politikára és arcaira: Duray Miklós kommunista rendszer alatti bátorsága, majd abból kinövő közéletisége, multietnikus – párbeszédképes – gondolat intézményesülésének igénye, elfogultság nélkül, de Bugár Béla személyisége, a mindenkori magyar mérce felmutatásának szükségessége a politikában, vagy éppen a magyar nyelvet is tiszteletben tartó Zuzana Čaputová felbukkanása. 

Ez a csonka felsorolás természetesen éppoly mértékben idealizáló, mint leegyszerűsítő is, de számomra, aki 1992. szeptember 16-án fekete-fehér tévén néztem a híradóban, ahogyan a Slovan Bratislava–Ferencváros BEK-selejtezőn a 60. percben kommandósok törtek be a Fradi-szektorba (felvidéki) magyarokat verni, kicsit átérezhető annak a felelőssége, amivel épp játszanak politikusok. A tét ugyanis az, hogy hajlandó-e valaki 27 év távlatából is emlékeztetni magát arra, amelyet én 9 évesen még nem érthettem. Figyelmeztetésképpen: a magyarországi politikai életben általában, ha egyes pártok beárazásra kerülnek, azok ritkán törnek fel újra. Vannak pártok Magyarországon, amelyek megalakulásuk óta nem mutatnak fel érdemi támogatottságot, minden erőfeszítésük ellenére. Vannak, amelyek valaha nagyobbak voltak, majd visszaesésüket követően soha nem álltak talpra. Vannak, amelyek kiestek a parlamentből, és oda soha vissza nem kerültek. Már csak politikatörténetileg érdekesek, nem pedig jelenvalóságukat tekintve. A szlovák politikának más a dinamikája, de az emberek itt is bölcsebbek lehetnek, mint azt a vezetők gondolnák. 

Ha azt látják a formációkban, hogy azok lejtmenetben vannak, hogy okkal vagy anélkül, de elfordulnak tőlük a választók, azaz nem méltóak jelentősebb bizalomra, úgy beárazzák őket.

Ez a magyarországi gyakorlat alapján ez esetben parlamenten kívüli magyar „képviseletet” jelentene. Mindez, ha bekövetkezik, azért nem a választók lesznek okolhatók. Amellett, hogy ez a mindenkori vesztesek helytelen helyzetfelismeréséből fakadó stratégiai bukásának antidemokratikus hajlamú „megmagyarázása” lenne, nem is más, mint a (korábbi) felelősségvállalás elodázása, a (pártos) önérdeket elsikálandó. A nép pedig, bár nem jósok gyülekezete, mégis élesen láthatja azt, ami bekövetkezhet, és ennek jegyében dönt már előzetesen is. 

Az, hogy a tárgyalt „összefogás” pártok támogatottsága ide jutott, vagy el sem jutott érdemibbe, az azért is van, mert a „nép” már jó előre látta azt, ami épp most zajlik az együttműködés kapcsán. 

Ha nem lesz magyar képviselet, a politikai felelősök beazonosíthatóak lesznek. Arcra és névre, kivétel nélkül az összes. És tényleg az összes, mert a csalódottak jó darabig nem lesznek majd méltányosak senkivel.

A szerző az IDEA Intézet igazgatója