Kell a zene most is!

Tudtam, baj van, de azt nem, hogy ekkora. Nekem a CD munkaeszköz, ellátnak vele a kiadók, ezért nem igazán voltam tisztában a piaci helyzettel. Ismerősöm a brit gitárzene elkötelezett híve, gondoltam, születésnapján meglepem egy bizonyos zenekar albumával.

Kiderült, a mi – állítólag egyre európaiabb – fővárosunkból eltűntek a lemezboltok. Alig maradt meg mutatóban néhány. Régebben működött egy, a zenerajongók körében népszerű bolt, ahol maxi CD-ket (kislemezeket) is be lehetett szerezni. Fokozatosan kisebb helyiségbe költözött, most hiába kerestem, legutóbbi helyén utazási iroda kínálja a szolgáltatásait. Egy, valamikor szintén szebb napokat látott boltban kötögető asszonyság fogadott. Kértem. Mondta, hogy olyat nem tartanak, mostanában a „SuperStar”-ok lemezeit veszik, válasszak közülük. Érdeklődésemre elárulta, az utóbbi években jelentősen visszaesett a forgalmuk, ő nyugdíjas, amíg lehet, elüldögél itt, a tulaj már amúgy is húzza a vészharangot a vállalkozás felett. Végül egy áruházlánc üzletében sikerrel jártam, bár ott sem ment simán a vásárlás. Először is elárusítót kellett előkeríteni. Hosszas várakozás után a szemközti részleg kasszájából egy fiatal hölgy sietett a segítségemre. Sosem hallottam ilyen vicces nevű zenéről – mondta. Elpirultam, valóban vicces az együttes neve, csak most gondoltam bele. Mindegy. A lényeg: közösen megtaláltuk a CD-t az összevisszaságban. Mivel kérdeztem, készségesen elmondta, náluk is egyre kevesebb hanghordozó fogy. Főleg a középkorosztály vásárol. A fiatalok inkább másolnak, égetnek. Egy külföldi CD hét-nyolcszáz koronába kerül, az ő öccse ennyiből tizenötöt „gyárt” odahaza. Ráadásul első látásra nem is tűnik fel, hogy hamisítványok. A suliban ezzel kereskedik, a minap egy tanár is rendelt tőle – megdöbbenésemre még ezt is megosztotta velem. Nem válaszoltam. Nem az én feladatom felvilágosítani, hogy a testvére bűncselekményt követ el. Távozásomkor még megjegyezte – nagy sóhaj közepette –, hogy már csak holnap kell idefutkosnia, aztán visszakerül eredeti munkahelyére, a hentesáru-kereskedésbe. Tehát olyan valaki szolgált ki, akinek fogalma sincs a zenéről. Olyan, mintha a hentesnél az eladó nem tudná megkülönböztetni a disznóhúst a marhától.

Szóval, nem arról van szó, hogy a zene a háttérbe szorult volna. Sőt! Nemrég készült egy összeurópai közvélemény-kutatás, kiderült belőle, hogy a célközönség, a mai tizen- és huszonévesek jóval járatosabbak a könnyűzenében, mint elődjeik tíz vagy húsz esztendővel ezelőtt. A zene továbbra is kell. Talán jobban, mint bármikor. Csak nem mindenáron. Felmerül a kérdés: miért olyan drágák a hanghordozók, ha az említett suhanc az eredeti árából tizenötöt állít elő? Ez már egy másik jegyzet témája lehetne. Maradjunk annyiban, hogy sok embert tart el a zeneipar, azért. Persze ennél jóval összetettebb rá a válasz.