Kedves Pista!

Tudtam, mert közölted az utóbbi időben egyre ritkább esti telefonhívásaid nyomán kerekedett hosszú beszélgetéseink valamelyike során, hogy rakoncátlankodik a szíved, lefogynod meg nem lehet egy másik betegség támadása miatt. A hangod sem volt az a régi, indulatos, szenvedélyes, inkább rezignált, mégis a bölcsek telefonkagylóban is érzékelhető mosolyával azt mondtad, addig írok, amíg élek.

Aztán nem oly régen megjelentél nálunk személyesen, Komáromból jövet, kezet fogtunk, megpusziltad Maricát, majd, ahogy megbeszéltük, átadtad Vincent van Gogh Delelőn című festményének másolatát, melyhez szép jegyzetet írtál kérésünkre a Katedrába A fény és a nyár végtelensége címmel.

És már rohantál is, nem ültél le, mint máskor, szétterülve a rekamién, hogy kibeszéld magadból örömeidet, kínjaidat, melyek gyakran vitákat kiváltó írásaidban is mindenkor honi magyar nemzeti közösségünkhöz, a színházhoz, iskoláinkhoz, aprófalvainkhoz, irodalmunkhoz, amatőr művészeti mozgalmainkhoz, közéletünkhöz és még megannyi területhez kötődtek széles körű tájékozottságodnak és érdeklődésednek köszönhetőn.

És megannyi emberi sorshoz példamutató kitartással, ingázva több mint negyed századon át írógéped és tájegységeink települései között, igényes újságíróhoz, publicistához és kritikushoz méltón alámerülve az élet, a valóság, a művészet mélyrétegeibe.

Rohantál, jegyeztem le az imént, pedig a két lépcsőfordulón tovább tartott az utad fel az ajtónkig, mint azelőtt, és hát lefelé is. Mindezen előjelek ellenére, Kedves Barátom, Kollégám tizenkét esztendőn át az Új Szó kulturális rovatában, fesztiválok zsűrijében, nem akartam hinni halálod hírét, amikor tegnap közölte velem egykori közös főszerkesztőnk, Szilvássy Jóska, aki újra főszerkesztőként jegyzi napilapunkat.

Nem igaz, nem lehet. Mert, Pista, egy nappal korábban, azaz kedden, én kerestelek otthon Téged telefonon, cikket akartam rendelni nálad pedagógiai lapunk Szembenéző rovatába, és nem vette fel senki a kagylót.

Biztos úton vagy, gondoltam, és akkor a mobilod számát pötyögtettem ki – és ezt most nem tudom, hogyan írjam le, Pista, mert elkezdtem sírni –, és azt hallom az üzenetrögzítőről, hogy Dusza István, jelenleg nincs…

A Te hangodat, gépről. Aki ember voltál, nehéz ember, igaz; örök magányos, de mélyen érző, aki tudott sírni. És írni, mint kevesen e honban.

Bodnár Gyula